Épphogy, de sikerült. A családommal néztünk meg egy kijutós játékot. Ha kulcsokat kell keresgélni és fejtörőket megoldani, nincs idő lamentálni, gyorsan eltelik egy óra.

A kijutós játékok néhány éve terjedtek el itthon, és tőlünk nyugatabbra is nagyon népszerűek – a BBC nemrég írt is egy jó nagy cikket róluk. Ezek a játékok a kétezres évek derekán oly népszerű számítógépes room escape game-eket ültetik át a valóságba. Röviden: mindenféle egymásból következő fejtörők megoldásával, kulcsok és kódok megtalálásával kell kijutni a valamilyen tematika szerint berendezett szobából, meghatározott idő alatt. Ha elakadnánk, vagy valami probléma van, a játékmester walkie-talkie-n keresztül tud segíteni, de béna, aki erre rászorul. Legalábbis ezt gondoltam, amíg mi is ilyen helyzetbe nem kerültünk.

Egy óra elég kevés, pedig elsőre soknak is tűnt a szerényen berendezett szobához képest, ahova bezártak. Összesen lehetett vagy 7-8 lakat, simán megoldjuk, gondoltam, miközben négyen a szoba négy sarkában kezdtük feltúrni a szocialista-retró berendezést. Találtunk is kulcsokat, és csomó más dolgot: egy Sokol rádiót, valami furcsa vonalakkal teli falapot, egy egyiptomi szemről készült rajzot. Igazából kényelmesen csináltuk a dolgokat, jól is haladtuk. Aztán végre ki tudtuk nyitni az egyik szekrényajtót, ami mögött egy újabb szobába vezető ajtót találtunk, abból az elsőnél jóval nagyobb szobából pedig még egy ajtó vezetett tovább. Az óra máris sokkal rövidebb időnek tűnt.

Advertisement

Gondolom, szobája válogatja, de mivel egyszerre több szálon haladtak a fejtörősorozatok, és mindig több lakatot is ki kellett nyitni, ezért mi is inkább felosztottuk a munkát. Mindenki külön dolgozott, aztán ha valahol elakadtunk, szóltunk a többieknek, és arra a problémára koncentráltunk mind a négyen. Ez elsőre nem tűnik nagy csapatmunkának, mégis sokkal hatékonyabbak voltunk, mintha egymás kezéből kikapva a dolgokat vitatkoztunk, hogy mit hova kell rakni. Mindenki azt csinálta, amiben jó, én a fejtörőkön törtem a fejemet, hiszen mire átkutattam volna a szobát, a húgom és anyukám rég átnézett mindent.

Egy-két helyen volt csak, hogy leragadtunk, sőt egy kódnál segítséget is kellett kérni, mert a számzár három helytelen próbálkozás után letiltott volna. Ehhez egy különösen szemét, sok másik kód összegéből álló überkódra volt szükségünk, ami azért volt problémás, mert az egyik eleme az említett rádión található számsor kellett legyen, a másik egy régi vasalóhoz kapcsolódott valahogy. A rádión volt körülbelül öt számsor, a vasalóba viszont egy óriási hármas volt beleöntve és két másik kisebb beleverve. Máskor végigpróbáltam volna az összes lehetőséget, de három próbálkozásnál a fene tudja, hogy mindhárom szám kell-e, vagy csak a nagy. Egyébként kiderült, hogy csak a nagy.

Advertisement

Ez a játék hevében nem annyira tudatosult, de utólag visszagondolva egysíkú feladványokat kaptunk. Volt, hogy egy tárcsázós telefonnal kellett szórakozni, kirakóst megcsinálni, egy helyen UV-lámpát is kellett használni, és volt, hogy óriási számsorokat átbogarászni – előrelátóan nem vittem magammal az olvasószemüvegem –, de végső soron az esetek nagy részében kódokat kellett megtalálni, aztán azokat végigpróbálni minden lehetséges helyen. Az esetek kisebb részében az itt-ott megtalált kulcsokat kellett bepróbálni az összes fellelhető zárba. Lehet, hogy ez csak ennek a szobának a sajátossága, máshol talán változatosabbak a kihívások.

Az utolsó feladvány volt a legnagyobb szemétség, és ha nem segít ismét a játékmester, kifutunk az időből, de végül sikerült kijutni. Annak ellenére, hogy viszonylag kevés közös agyalás meg beszélgetés volt – az idő minimum háromnegyed részében mindenki tette a dolgát, és hagyta, hogy a másik csinálja a sajtáját –, mind úgy jöttünk el, hogy tök jó csapatmunkát végeztünk, és alig várjuk, hogy megint bezárjanak minket egy szobába.

Úgyis kijutunk.

[Azt nyilván nem árulom el, melyik szoba volt ez, nem akarom senki dolgát sem megkönnyíteni.]