Ebben a pillanatban jöttem rá, hogy olyan mérges vagyok a magyar baloldalra – ától cettig amblokk –, hogy szinte nem is bírok már magammal. Együtt tették tönkre az országot!

Vasárnap esti jól megérdemelt tespedésem közepette teljesen véletlenül az ATV-re tévedtem – szoktam tudatosan is, csak a hangulatleírás végett fogalmazok így –, és belefutottam a Szabad szemmel c. műsor utolsó harmadába. (Az első kétharmadáról szerencsére lemaradtam, nem hiszem, hogy különösebben nagy szüksége lett volna a lelkemnek Lázár Jánosra és a norvég nagykövetre.) Ebben a harmadik részben Török Gábor politikai elemzőnek tett fel sikamlós kérdéseket Mészáros Antónia.

Török kifejezetten jókat mondott a politikai teljesítmények hasznáról és káráról, itt megnézhetitek, ha van hozzá indíttatásotok. Az egyik fő állítása az volt, hogy a kormányzati teljesítményt, a hasznosságot nehéz megítélni, mivel nincsenek objektív mérőszámok. Ha van meggyőződésünk – a politikáról bármit gondoló választópolgároknak van, mindegy, hogy készen kapták-e, vagy izzadságos munkával jutottak el önmaguk aktuális állapotához –, akkor a szívünkhöz közel állók életét-munkásságát becsülni, a másképpen gondolkodókat becsmérelni fogjuk. Ez nem a GDP-n vagy az átlagkeresetek alakulásán múlik. Pláne, hogy a tények sohasem makacs – a legnagyobb hazugságok egyike, hogy azok lennének –, hanem különbözőképpen magyarázható dolgok.

Mi marad így a politikai elemzőnek? Az, hogy a politikát érdeklődve, kíváncsian figyelje, és időnként mondjon valamit arról, hogy a cselekvés a politika saját szempontjai felől nézvést mennyire eredményes. Így lesz baromi jó kőműves Orbán Viktorból.

Advertisement

Hogy ez fasza lenne, és nincs más dolgunk, mint a Miniszterelnök Úr köré gyűlni, és csodálni őt? Na ilyet aztán kurvára nem mondott senki.

Sem Török, sem pedig – szegről-végről érintettnek érezvén hadd keverjem ide magamat – én, soha, annyira egyikünk sem hülye. Egyszerűen arról van szó, hogy nem lehet minden mondat mellé disclaimert állítani. Van, akiknek megy ez, és egyetlen szavuk sincs, aminek kapcsán – apropóján – ne derülne ki, mekkora demokraták/nemzetiérzelműek valójában. Csakhogy mit tegyen, akinek elveszett a világnézete, és emiatt hosszú évek óta azt látja – nem mert annyira okos, inkább mert szomorú –, hogy ebben az országban soha nem lesz konszenzus a legfontosabb kérdésekben? Közjó? Az mi az? Ugyanolyan Magyarországot szeretnénk mindannyian?

Advertisement

Azonban nem is írtam volna meg ezt a szöveget, ha nem futok össze ma reggel Tokfalvi Elek Baromi jó politológusok c. gondolatmenetével a HVG-n, ami még a politikai elemző esti tévészereplése előtt íródott. Ha jól értem, túl azon, hogy számos lényegi állítással egyetért, Tokfalvi azt kéri számon Török Gáboron – és Lánczi Andráson, neki a Népszabadságban volt egy interjúja, amiben Orbán Viktort már-már nagy formátumú európai államférfinak látta, hehe –, amit én nem kérek számon. Az érték alapú politikamagyarázást.

Még egyszer, hátha nem lesz félreérthető. Figyelemmel arra, hogy néhány pontot leszámítva nincsenek közös értékek, hogy máshol vannak a hangsúlyok, és hogy a két oldal megkérdőjelezi a másik őszinteségét – egyrészt az ún. demokratikus vívmányok, másrészt az ún. nemzeti érdekek tiszteletben tartása tekintetében –, ilyen módon elemezni lehetetlen. (Számomra pl. belga demokratának lenni az egyetlen vállalható pozíció.) Odáig eljutni pedig a hülyeség konkrét és kézzelfogható csimborasszója, hogy Török demokratikus elkötelezettségét kérdőjelezik meg. Oké, le lehet őt fideszesezni-orbánistázni – akár engem is, ugye, amint az szerénységem ellenére egyszer-másszor megtörténik –, de ezzel nemcsak az alany, az állítmány is elhelyeződik a megfelelő skálán. (A lekommunistázást most hagyjuk, az magától értetődik gyakran.)

Advertisement

De tegyük fel, hogy elfogadom Tokfalvinak ezt a mondását, mert miért ne: "A valóságban a jó kormányzás eredménye, ugye, az volna, ha például a nettó reálkeresetek elérnék legalább a nálunk mélyebbről indult posztkommunista országok szintjét, mert már egy ideje nem azzal a pár százalékkal alacsonyabbak Magyarországon, mondjuk, Észtországhoz vagy Lengyelországhoz képest, amennyivel a rezsicsökkentés most átmenetileg besegít." Csakhogy ha ez stimmel – akár a GDP-vel vagy bármelyik hasonló adatsorral, esetleg a fejlődési tendenciákkal helyetessítve-kiegészítve –, és lehántjuk az ideológiai katyvaszt, akkor megint ott tartunk: az az elmúltnyolcév gyatrábban teljesített, mint bármelyik másik kormányzás ez alatt a két és fél évtizednyi szerencsétlenkedés alatt.

És itt vissza is jutottam az eredeti felismeréshez. Lassan mondom, hogy magam is értsem.

Azt állítja Török, hogy a magyar ellenzék semmire sem fog vergődni. Egyrészt addig, amíg nem oldja meg a belső problémáit – azaz nem nyeri meg valaki a baldominancia-harcot –, másrészt addig, amíg nem jön rá, hogy másfajta üzenetek kellenek. Azzal, hogy megy a visítozás nem létező – kormányzati szinten biztosan nem létező – náci farkasok miatt, már nem lehet nyerni. 1994-ben még lehetett, 2002-ben is, de ennek vége. Értik?

Advertisement

Nem egy nagy vaszizdasz ez mellesleg, de úgy látszik, mégis nehéz tudomásul venni az igazságát balfelől. Hogy miért érzem ezt porblémának személy szerint? Azért, mert nincs hova fordulni, ha elegem van Orbán Viktorból. Márpedig unom őt.

Nem-nem, kurvára nem az a gond, hogy nincs kire szavaznom – lenne, ha lenne kedvem –, hanem az, hogy egészséges, erős és kormányzóképes erőnek nincs nyoma a horizonton. És amíg így mennek a dolgok az Orbán-komplexumon kívüli világban, addig ez így is marad.

Csak a helyet foglaljátok, srácok!

Lehet hisztériázni tovább, puffogtatni a lejárt szavatosságú patronokat szakmányba, de így nem teszünk egy árva lépést sem előre. Főként, hogy senki sem tudja, hogy az merre van. Ahhoz előbb látni kellene megtanulni. Két szemmel. Mondom, hogy együtt tették tönkre az országot. Már úgy értve, hogy mindannyian.

Advertisement

Az világos, ugye, hogy egyáltalán nem csak a politikusokra gondoltam az imént?