Történelmi giffel búcsúzik gellért-hegyi sorozatunk az árvízről. Budapest drámaian sokat változott az elmúlt 175 évben, de egyáltalán nem a felismerhetetlenségig. Szcénikus árvízre, dimbekre és dombokra, cilinderes olvasgatókra szerencsére azóta is számíthatunk.

A legfurcsább talán, hogy 1838-ban egyetlen híd sem volt Buda és Pest között. Úgy élt egymás mellett a két város, mint ma a Kongó partján Kinshasa és Brazzaville, a régi képen a vízből épp csak kilógó „Sz. Margit vagy más névvel Nyul-Sziget” élővilága is sokkal inkább hasonlíthatott a két kongói város közti Bamu-szigetéhez, mint modern, kocogókkal, pávákkal és napfürdőzőkkel benépesített változatához. Talán Pest vizuális karaktere változott innen nézve a legkevesebbet, ugyanúgy lapos, szétterülő város volt már a reformkorban is, az akkor még erdős dombok alkotta Buda azonban mára teljesen beépült és átalakult. Meg lett az a marha nagy torony is a Hármashatár-hegy oldalában.

Advertisement

A fényképet 28 mm-es fókusztávolsággal készítettem, de a közvetlen összevetést nehezíti az ismeretlen, 19. századi művész csalóka perspektívája. El nem tudom képzelni, milyen látószög ad ilyen képet Budapestről észak felé nézve, de egyszerre kell, hogy viszonylag nagyok legyenek a hegyek, elég kicsik az előtérben ácsorgó alakok, ráadásul mindez mozis, 2,25:1-es képaránnyal. Sajnos az sem ismert, hogy mekkora vízállásnál készült a grafika (a fénykép 889 centiméternél).

Ahogy az is feledésbe merült, hogy mit olvasott a régi kép bal szélén a cilinderes alak, a fénykép hasonlóan öltözött szereplőjétől viszont megkérdeztem: Jasper Conran angol ruhatervező néhány évvel ezelőtti munkáit lapozgatta. Egy olyan, hároméves számítógépen, ami nemhogy 175, de 10 évvel ezelőtt is mellbevágóan futurisztikus lett volna.

Advertisement

Viszontlátásra 2188-ban.