Egyetemi szakok megszüntetése ellen tüntetni jogos, de az nem igaz, hogy csak a gazdagoknak áll nyitva a felsőoktatás. A fizetős képzés a Diákhitel 2-vel kombinálva kedvező lehetőség, ami épp az esélyegyenlőséget támogatja. Ennél jobb ajánlatot szegény magyar ember nem kaphat.

Máté Dugó Dániel bátor vendégposztjában ki meri mondani: nem minden szar – bár ami jó, az kényszerből került a rendszerbe. Eddig vezettem fel én, innen jön Máté szövege.

–––––––––

Miközben az utcán egyetemisták tiltakoznak népszerű szakok megszüntetése miatt, azt olvasom a HVG-ben, hogy Magyarországon immár hozzáférhetetlen a felsőoktatás azok számára, akiknek nincsenek tehetős szülei. Szokás szerint az a helyzet, hogy bizonyos dolgok összemosódnak, és kusza problémahalmazból ki-ki kiemeli a maga féligazságságát. Ebben próbálnék kicsit rendet vágni, amikor azt mondom: a szakok megszüntetése miatti tiltakozás jogos, az esélyegyenlőséggel kapcsolatos kirohanások viszont nem. Magyarországon valószínűleg az esélyegyenlőséget legjobban támogató felsőoktatási modell működik évek óta a fizetős képzések és a Diákhitel 2 párosításával.

A Diákhitel 2 bárki számára rendelkezésre áll, akit fölvesznek. Ez elképesztően kedvező finanszírozási forma. A kamat két százalékot meghaladó összegét az állam átvállalja, a törlesztő tehát fix 2 százalékot fizet, az első két évben a minimálbér után. A jövedelemarányos törlesztőrészlet 4 és 11 százalék között mozog – a felvett hitel összege szerint –, de mindig a két évvel korábbi jövedelemből indul ki. Vagyis ha van előmenetele az illetőnek, akkor még simább a törlesztés. Fedezet nem kell, és a leglinkebb gyerek szülei is nyugodtak lehetnek, ebből csak tandíjat lehet fizetni, a pénzt a Diákhitel Központ az egyetemnek utalja, elbulizni sem lehet.

Advertisement

(Szögezzük le: ez természetesen nem segít azokon, akik munkájára a család már 18 éves korától számít, de legyünk tisztában azzal is, hogy rajtuk a férőhely-finanszírozás sem segített. Aki nem tud kifizetni egy kollégiumi helyet a gyereknek, azon a tandíj sem segít. Erre a célra ugyan rendelkezésre áll a Diákhitel 1, de annak magasabb a kamata (most 5,75 százalék), ami azért más kategória. De fedezet itt sem kell, és a törlesztőrészlet a jövedelem 6 százaléka lehet.)

Jobb ajánlatot ember nem kaphat, ez a legrosszabb diplomával is jó befektetés, ha az ellenoldalon a jövedelmi előnyt és az elhelyezkedési esélyeket tekintjük haszonnak. Sőt, alighanem igaz az is, hogy minél rosszabb szociokulturális háttérrel indulva használja valaki felsőoktatási tanulmányokra a diákhitelt, annál nagyobbat lép előre a mobilitás szempontjából. A rendszer tiszta megvalósulási formájában sokak számára elérhetővé teszi a felsőoktatást, vagyis javítja az esélyegyenlőséget, még az ingyenes férőhely-finanszírozáshoz képest is, hiszen tudjuk, hogy ott a felvételi ponthatárok előnyben részesítették a már megszerzett tudást, amiben az erősebb szociokulturális háttérrel rendelkezők simán verték az alacsonyabból jövőket.

Sőt, a férőhely-finanszírozáshoz képest a hallgatófinanszírozás – megint csak: tiszta formájában – javítja az oktatás minőségét és szerkezetét is. Ebben a rendszerben a hallgatók a jobb életpálya-kilátásokat kínáló szakok felé mozognak, előnyben részesítik a jobb-frissebb képzéseket és a keresettebb szakmákat. Olyan statisztikákat bújnak döntéseik meghozatalakor, mint a legjobban fizető állások vagy az egyes diplomák értéke: mennyivel kap több pénzt pályakezdőként, hányan tudnak nyár végére a szakmájukban elhelyezkedni az egyik vagy a másik egyetem diplomájával? Emiatt aztán a képzések alkalmazkodnak a munkaerő-piaci igényekhez is.

Advertisement

Ez sok egyetemi embernek nem tetszik. A nem versenyző szféra langymelegéből a versenyzőbe lépés bentről nézve mindig rizikót jelent. Le kell porolni a régi előadásvázlatokat, új könyveket kell elolvasni, új módszereket bevezetni. A piacról élni nem egyszerű, na. Ezért van az, hogy a férőhelyek csökkentéséről, az egyetemek felszámolásáról szóló nyilatkozatokból rendre kimarad a diákhitel áldásos hatásának ecsetelése.

Ebben a környezetben beszélünk most egyes szakok megszüntetéséről. Ez valóban a felsőoktatási verseny szűk látókörű torzítása, és azért is dicsértem eddig a működési modell tiszta formáját, mert több ilyen torzító tényező is van, azt bizonyítva, hogy a felsőoktatási verseny előnyeit soha senki nem gondolta komolyan. A fizetős felsőoktatás és a hallgatófinanszírozás nem bölcs közpolitikai megfontolásokból jött létre, hanem gazdasági kényszer hatására nyert teret a 90-es évek közepétől. Egyszerűen nem volt pénz a férőhelyekre. A rendszer 2011-es kiterjesztése részben még mindig a gazdasági kényszerről szólt, de itt már megjelent szempontként az egyetemek sakkban tartásának igénye is. Ezért szűntek meg a normatívák, és jött az egyedi költségvetési alkuk kora.

A Fidesz a központilag meghatározott felsőoktatási ponthatárok folyamatos emelésével végig jelezte, hogy egyáltalán nem bízik a felsőoktatási verseny minőségjavító erejében, sokkal inkább arra törekszik, hogy ő maga döntse el, melyik a jó képzés, melyik nem. A belépési korlát (minimális ponthatár) emelésének egy versenyt szerető vagy akár csak tisztelő kormányzat gondolkodásában az égvilágon semmi helye nincs. A verseny ugyanis akkor működik, ha a kimeneti eredményesség a meghatározó a hallgatói döntésekben. A korlátozás célja ezért nem lehet más, mint egyes képzések vagy egész felsőoktatási intézmények ellehetetlenítése. Nehéz eldönteni, hogy ezt gazdasági, szakmai vagy ideológiai okok motiválták, de tény, hogy a kiszorítósdi működött is az elmúlt években. Most azonban a jelek szerint valahol valakik úgy vélték, lassú a tempó, ezért jött a hamari döntés egyes képzések akkreditációjának megszüntetéséről.

Advertisement

Tulajdonképpen mindegy is, hogy mik a motivációk. Mostanra bízvást állíthatjuk, hogy a fizetős képzés és a diákhitel összekapcsolása – vagyis minden, ami jó – a sors szeszélye folytán, mondhatni véletlenül van benne a rendszerben. Ez azonban nem jelenti azt, hogy tiltakozni kell ellene, vagy – ahogy azt a HVG és több más egyetemi nyilatkozó teszi – tudomást sem venni róla. Az esélyegyenlőségnek önértéke van, vigyázni kell rá, a felsőoktatási versenyt pedig támogatni kell. Ellenkező esetben az marad, ami van: versenyképtelen felsőoktatás és a legtehetségesebbek körében tömeges elvándorlása.