Hoppá, szaftos címmel ellátott kiteregetős memoárban önti ki a szennyest a Blikk egykori főszerkesztője, Murányi Marcell, az egyik magyar bulvárpápa. Aki közben a Népszabadság vezetője lett. És tudod, minek képzeli magát? Pap-tanítónak a középkorból! Kritika!

Olyannak, aki a többé-kevésbé írástudatlan olvasó-híveknek magyarázza a világ dolgait, miközben misztériumjátékokat rendez. Megjelenés előtt elolvashattam, most még jobban sajnálom szegény bulvárnapilapos kollégáimat. Az alábbiakban pár titok is lelepleződik!

Egy volt kollégám, X., egykori kultúra rovatos munkatárs otthagyta az újságírást, és mindenféle kalandos melókba fogott. Egy ideig egészen sikeres zenészmenedzserként működött, pop és mulatós vonalon. Volt egy futtatottja, G., egy káprázatos izomzattal rendelkező, félelmetes külsejű rapper. A fickó már fél éve a magyar bulvárlapok bejáratott szereplője volt – néha verekedett, néha felsőtest-szépségversenyt nyert, néha majdnem megdugta Mariah Careyt –, amikor X. behozta a szerkesztőségbe, ahol egyszer csak mesélni kezdett arról, milyen meló is a popmenedzserkedés. Azzal kezdte – miközben elővett egy irattartót, teli blikkes meg Mai Nap-os kivágásokkal - hogy elárulta: G., ahogy van, kamu. Úgy értem, egyetlen dolog sem történt meg vele, amit a bulvárlapok megírtak. Nem flörtölt M. Careyvel, nem volt semmiféle mellizomverseny, bunyóról nem is beszélve. Sőt, vallotta be, az az igazság, hogy G. soha életében még csak meg sem próbálkozott a reppeléssel. De most, hogy ennyit dumálunk róla, lehet, hogy végre kipróbálja a stúdióban.

Ilyen sztorik nincsenek Murányi Marcell kulisszatitkokat leleplező könyvében, a Szex, celebek, politikusokban, pedig ez még igaz is. Első olvasásra emiatt csalódott voltam kicsit, pedig tudom, hogyan készül a virsli: hogy, hogy nem, nem pezsgős-kokainos-híreskurvás bulikon, hanem kemény melóval, mondhatni unalmasan. Amúgy is, hogy várhatnánk azt józanul, hogy pont a Blikk egykori főszerkesztője fogja leleplezni a saját lapja esetleges piszkos üzelmeit vagy gátlástalan tivornyáit? Főleg, hogy a könyvet már nem szügyig spermában és könnyekben gázoló bulvárdémonként, hanem a patinás Népszabadság szeriőz főszerkesztőjeként írta.

Realista várakozásokkal belevágva már érdekesebb Murányi könyve, pedig nemcsak a saját lapját nem leplezi le benne, de a romlott magyar közélet legromlottabbjairól sem csepegtet sok izgalmasat. Valamennyit azért igen, az én kedvenc anekdotám például így kezdődik:

2012 novemberében csörgött a telefonom. Habony Árpád vagyok, mondta egy férfihang, akarsz egy címlapsztorit? Hát, erre egyáltalán nem számítottam. Egyszer találkoztunk csak, 2010-ben bemutattak bennünket egymásnak, kezet fogtunk, és annyi. – Szakítottam Zsókával. Ez címlap? – kérdezte. Hú, mondtam magamban, ez bizony az.

Advertisement

Igazából már ezért a jelenetért, a saját életét dekára áruló hatalomjunkie miatt megérte kinyitnom a könyvet. Pár sorban, gyönyörű tömörséggel villantja föl a médiamanipulátorok kibillent világát, ahol a fikció, a PR-rizsa és a valóság már vészesen elkezdtek egybefolyni.

És Habony akkor is kitett magáért, amikor a Blikk megírta, hogy elvette Kapócs Zsókát, amin akkor bedühödött, mert nem ő adta a szorit. Semmi sem jellemzőbb a Habony-félékre ennél a mondatánál, amit a Blikk riporterének mondott:

– Melyik újságtól? Ki a maga fônöke? Majd az fog magával beszélni.

Hősünk ezek után ráadásul nem is Murányit, hanem az ő kiadói főnökét hívta föl.

Ha már ennyit emlegettem a leleplezést, a Szex, celebek, politikusok leginkább azt leplezi le, hogy a bulvárnapilap-szerkesztés és -írás milyen kőkemény, szigorú robot, hogy micsoda precízen ketyegő gépezetet kell működtetni, hogy az anakronisztikusan elavult technológia ellenére minden nap elkészüljön a másnapi szám.

Advertisement

Azt is megtudhatja, akit az ilyen érdekel, hogy sima blikkes-mainapos-borsos riporternek lenni milyen kemény lehet. Minden reggel 3 konkrét témajavaslat? Én napilapos koromban elit újságok még elitebb gazdasági rovataiban dolgoztam, és beleláttam a belpolitikai rovatok munkájába is, de ilyen elvárás sehol sem volt.

Jó sok szerkesztőségben jártam már, és a legtöbb – eltekintve a büféasztalok mellől alkalmanként a földre hulló, öreg alkesz kollégákat – abszolúte mentes volt bármiféle kalandtól, romantikától, pikáns sztoritól. Az emberrel újságíróként rengeteg érdekes dolog történt, de odabent éveket kellett várni egy sima verekedésre is. Aztán az Indexben egy csapásra minden megváltozott, ott tényleg óriási buli volt az élet minden nap, miközben, misztikus módon, rengeteget dolgoztunk is.

A szerkesztőségen belül a főszerkesztőnek a legrosszabb, mert neki annyi rohadt unalmas szervezési-reprezentálási feladata van, hogy végképp kimarad minden érdekesből. Érződik is Murányi könyvén, hogy személyes, valamennyire is pikánsnak nevezhető sztorifajtája lényegében csak egyfajta van: olyan szituációk, amikor főszerkesztőként felháborodott hírességek tiltakozását/hisztijét/dührohamát kellett leszerelnie.

Advertisement

A könyv egyetlen anekdotája, aminek az olvasása közben a szó jó és rossz – vagyis jó – értelmében azt éreztem, hogy szügyig gázolok a szemétkedésben, a Fábry Sándor-os. Murányi előadja, hogy 2008-ban kaptak egy olvasói fotót arról, hogy Fábry egy vízitúrán bemászott egy nőnemű evezőstársa sátrába. Amikor megkeresik Fábryt, a showman randevút kér, ahol arról beszél, hogy neki mindegy, de ne tegyék tönkre egy ártatlan nő életét, mert könnyen beazonosítható lenne. Mire a nagylelkű bulvárfőszerkesztő – tudva persze, hogy a fotókon kívül nincs perben megálló bizonyítékuk – nagylelkűen lemond a közlésről. Igazi szívmelengető történet, főleg, hogy hősünk most megírta a könyvében.

De érdekes az is, hogy elárulja, Bajnai Gordon miniszterelnök 2009 tavaszán elhívta kettesben ebédelni, ahol azt kérte tőle, ne kapjon méltatlan támadásokat a Blikktől. Engem is szoktak ilyen fura háttérbeszélgetésekre hívni, de mivel nekem nem sok százezer olvasóm van, hálistennek nem kérnek semmit, csak csevegnek, próbálnak jó fejnek látszani, hátha kedvesebb leszek velük.

Fura, hogy Murányi, aki világ életében bulvárszerkesztő volt, vagyis csupa szókimondó, de legalábbis azt imitáló szöveggel dolgozott, a saját könyvében mennyire nem hajlandó markáns véleményt formálni a legizgalmasabb kérdésekről. Megemlíti például azt a maga módján abszolút magyarmédia-történeti esetet, amikor címlapra tették Fábry Sándor pöcsét.

Hatalmas vita lett belőle: mutassuk, vagy ne mutassuk, túllépünk-e ezzel egy határt, vagy íme, itt az igazi, kemény, angol típusú bulvár. Én elleneztem, mert – nehéz ezt így leírni – megsajnáltam Fábryt. Kisebbségbe kerültem. Az anyagnak kemény szakmai és biológiai utóélete lett: a szakmai arról szólt, van-e határ, lehet-e ennél lejjebb menni, és ezt miért kellett megtenni. A biológiai arról, hogy amit közszemlére tettünk, kicsi-e vagy nagy, illetve a különféle cerkatípusok mekkorák is lehetnek alapállapotban.

Advertisement

Akkor most szégyelli utólag, vagy büszke rá? A dolog ellenzői szépelgők voltak? Ma kitenné a pöcsfotót? Ha egyszer kikerült a kép, hogyhogy Fábry óta egyetlen más híres magyar férfi fasza sem ért címlapot? Csak nem utaztak rá valamiért? És ha pöcsöt lehet, pinát miért nem? Egy rakás érdekes vagy releváns kérdés, de Murányi egyikre sem felel.

Más helyeken is a monitort kapartam, hogy ugyan már, miért nem mond neveket a szerző. Például amikor a szerkesztőségekben valóban létező bűnös gyakorlatok legrosszabbikáról, a piti korrupcióról mesél:

A korrupció viszont sokkal érdekesebb, veszélyesebb formákban bukkant fel, mint korábban. Az egyik valamikori kollégám keresett meg a kinevezésem után nem sokkal. Az ajánlata az volt, hogy a Blikk, mondjuk így, írhatna egy bizonyos egészségügyi problémával küszködő celebgyerekekrôl, nem kell semmilyen márkanevet feltüntetni, a celebek várják a hívásunkat. Ugyanis egyetlen cég volt a piacon, amelynek gyógyszere volt arra a bizonyos egészségügyi problémára. Virágnyelven mondta el, hogy zsebbe tudna ezért nekem fizetni. Mélyen megköszöntem a lehetőséget, de nem. Ezután több helyen láttam felbukkanni a celebgyerekek és a fantasztikus megoldás történetét. Hihetetlenül kellemetlen volt.

Advertisement

Értem, ha az exkolléga nevét nem akarta elárulni, a celebgyerekekét és a sztorit futtató lapokét elárulhatta volna, egyből ütősebb lett volna az anyag. Főleg, hogy máshol – szerencsére! – mond neveket:

Onnan tudhatja meg a tisztelt olvasó, hogy valaki egy mindkét fél számára gyümölcsözô háttéralku miatt szerepel egy médiumban, ha fehér fürdőköpenyes hírességet lát, családja, kisgyereke, új párja, jó barátja, barátnője társaságában, és a fotók könnyen beazonosítható élményfürdőben, luxushotelben készültek. Volt olyan közszereplő, aki kijelentette, soha többé nem áll velünk szóba, mert kihagytuk a vele készült anyagból azt, hogy szallodacentrum.hu – csak a hitelesség kedvéért írtam le a cég nevét, ezért nekem nem jár wellnesshétvége –, majd természetesen fél év múlva, mintha mi sem történt volna, megszólalt egy sztoriban, igaz, akkor már egy másik céget szeretett volna reklámozni.

A könyv egyik legérdekesebb vonulata, amikor Murányi a nyilvánvaló kedvenc témájáról, a gyakorlati lapszerkesztésról mesél, vagyis arról, hogyan és miért pont úgy rakták össze a Blikket. Hogy miért tesznek bűnügyet a harmadik oldalra, hogy a krimi mellé miért kell életvidám vagy cuki dolgokat rendezni, hogy a nagyközönség jól szórakozzon.

Advertisement

Irtó érdekes és a könyvben egyáltalán nem érintett kérdés, hogy ha a nyomtatott sajtó játékosai közül messze a bulvárlapok tudták a legjobban, mi kell az olvasóiknak, akkor ezt a tudást miért nem tudták konvertálni az online világra. Miért nem a Blikké a leglátogatottabb magyar weboldal? A könyvből végül is indirekt választ kapunk. Azért: mert a szféra csak annyira érdekelte Murányit, hogy néha, futólag megemlítse a Blikk online-t.

Arról viszont beszél, hogy milyen is a kapcsolat a valóságsókat futtató kertévék és a bulvárlapok között. Ha jól értem, vannak szó- és írásbeli megállapodások is, és mintha arra próbálna célozgatni, hogy direktben nem kaptak pénzt azért, hogy megfuttassák a kamera előtt kúró tetkós versenyzőket:

Sokan kérdeztek arról, milyen szimbiózisban élünk a kereskedelmi tévékkel, legendák keringtek hatalmas összegekről, amiket azért fizettek nekünk, hogy a lepukkant sztárkezdeményekről írjunk. Hát most itt a pillanat, hogy elmondjam, hogyan is volt: mindig a Blikk kapta meg az első éjszaka jogát. Na, nem úgy... A középkorból ránk maradt kifejezést használtuk egymás között a kereskedelmi tévékkel kötött leginkább szóbeli megállapodásokban és együttműködésekben. A képlet roppant egyszerű: nekik promóció kellett, nekünk sztárok és celebek, akik történeteivel megtöltjük a lapot. Amikor 2002-ben elindult a később méltán feledésbe merült Big Brother első sorozata, a Blikk a kisebb késéssel ráindított Való Világ mellé állt. Stratégiai fontosságú lépés volt, hiszen a lap rengeteget tett azért, hogy az RTL Klub show-ja legyen a győztes. Ez egy igazi nyer-nyer helyzet volt, ami mindenkinek jót tett, nézettségben és eladásban is. A Való Világ egy vesztesnek látszó pozícióból indulva a második szériájában jelentéktelenné tette a Big Brother folytatását. Attól kezdve ez a modell működött az úgynevezett bulvársajtóban, és az egyszeri celeb elôször nem is értette, hirtelen miért érdekes még az is, hogy új piercingje van, majd néhány héttel később más celeb meséli el szinte ugyanazt a sztorit a saját tetoválásáról.

Advertisement

A sok gyakorlati szöveg mellett kiderül, hogy Murányinak meglepően fennkölt elképzelése van a bulvársajtó szerepéről:

A Blikket, amelynek egymillió olvasója nagyjából lefedi Magyarország demográfiai összetételét, néplapnak tartom. A benne megjelent cikkeket pedig – és itt nem akarom megsérteni senkinek sem a vallási meggyôzôdését – egyfajta példabeszédeknek. (...)

Miért érdekes az, hogy a később szentté avatott embertársunkat halálra nyilazták, vagy forró olajban próbálták megsütni, esetleg szöges hordóban gurították le a hegyről? Azért érdekes, mert emberi. Egy olyan helyzet, amibe mindenki beleképzeli magát, és még a kérdést is felteszi: lenne-e mártír a meggyőződéséért vagy csak úgy egyáltalán.

Advertisement

Nekem a legfájóbban talán az hiányzik a könyvből, hogy még tompított verzióban sem foglakozik azzal, hogy Orbán Viktor hogyan költözött be Rogán Antallal közös második otthonába, a Blikkbe, bár magát a tényt rögzíti. Pedig tutira nem érdektelen sztori, hogy milyen közeledési kísérletek és alkuk eredménye volt – ha voltak ilyenek –, hogy a politikailag általában visszafogott, a mindenkori kormányzatot csipkedő lap hogyan lett a miniszterelnök stratégiai kommunikációs tere. De még ha a dolognak erről a szürke zónájáról nem is akart írni, az olyan technikai jellegű sztorizás is irtó érdekes lett volna, hogy hogyan készült mondjuk egy "az Orbán-család fenyőfát díszít" jellegű sokfotós cikk.

De nem akarok többet elégedetlenkedni, meg szpojlerezni sem, mert Murányi legalább megírt valamennyit abból, hogy is készül a bulvárlap, és engem elszórakoztatott vele.