Én eddig nem ismertem, most már igen, és nem tudom abbahagyni a nézegetését. Szatmári Feriről van szó – azért per Feri, mert ő hívja így magát, semmi többet nem tudok róla –, gasztroblogot csinál, egyet a sok közül, de nem olyat, mint a többi, hanem direkt főzelékest.

Úgy került elém, hogy főzelék volt ma az ebéd a Kinja-irodában, és kitört miatta a verbális forradalom. A kollégák többsége ugyanis – legalábbis azok túlnyomó része, akik hangot adtak – nem szereti a főzeléket. Olyat is mondtak mérgesen, hogy a főzelék Kádár János bosszúja. Fonnyadt zöldség csirizzel – és most még ilyen finoman, eufemisztikusan fogalmaztam.

Az az igazság, hogy én viszont szeretem is a főzeléket, meg gyűlölöm is őt. Elég ambivalensen, egyszersmind intenzíven viszonyulok hozzá.

Ott, ahol felnőttem, nem volt főzelék. Nem volt ilyen műfaj. A zöldséget levesben ettük, nyersen, meg salátában. Könyvekben olvastam róla, meg a tévében is láttam, gyerekfilmekben, hogy van ilyen, és meg kell enni, mert abban van a vitamin. Különösen a spenótot. Aztán amikor sokkal később, az utolsó 90-es évek eleji tálcás étkezdék egyikében – talán a Blahán, talán a Nagykörút és a Baross utca sarkán – megkóstoltam, a frász kitört. Azt hiszem, borsó volt, és olyan édes és sűrű, hogy három kanálig jutottam maximum, a többit odaadtam ijedten az asztalok közt maradékra vadászó csöveseknek.

Advertisement

A magyar főzelék nem zöldség, hanem cukor és liszt – vontam le a szomorú következtetést, és eddig még soha nem kellett revideálnom ezt, legalábbis a mindennapi étkeztetés frontján szerzett tapasztalatok okán. Hiába futott fel a Főzelékfaló és az összes többi, hába próbáltam ki sok mindent, menekülnöm kellett mindig ész nélkül.

Közbevetőleg: a liszt és a cukor az értelmes ízek legádázabb ellensége. Képzeljétek el, hogy egyszer, még Ungváron, az egyik ismerősünk hozott otthonról töltött paprikát. A töltött paprika nagy kedvencem, úgy vetettem rá magamat, amikor megkínált, mint az éhes disznó, aki makkal álmodik. És akkorát koppantam, mint Makó Jeruzsálemhez. Egy falat nem ment le a torkomon, annyira édes volt. Tudom, hogy szinte mindenütt szénné cukrozzák, mifelénk viszont kihagyták belőle, úgy jobb, higgyétek el.

Megkérdezhetitek, hogy miért próbálkoztam ezen a főzelékvonalon mégis. Azért, mert a zöldséget minden elképzelhető formájában szeretem, és nagy barátja vagyok a semennyire sem túlbonyolított ízeknek is. Egy jó főzeléknél egyszerűbb meg szinte semmi nem lehet, hacsak a sült krumplit és a hideg vizet nem számítjuk.

Advertisement

Innentől jön az a gondolatmenetben, hogy miért, illetve mikor nem utálom, hanem szeretem a főzeléket. Hát főként akkor, ha magam csinálom. Kevés hagymán párolva, tejföllel, nagyon-nagyon minimális liszttel sűrítve – vagy ha olyan, akkor anélkül –, visszafogottan fűszerezve. Fejtett babból, krumpliból, kelkáposztából, tökből, borsóból, sárgaborsóból, vöröslencséből, mikor miből. A kelleténél ritkábban, de lelkesen.

És most beesett ez a Feri a blogjával, a kolléga beleküldte a threadbe, hogy na, ez főzelék. Elég a képekre ránézni, hogy összeszaladjon a nyál a számban. A lehetőségek kimeríthetetlen tárházát, az egyszerű, de finom ízek végtelen kavalkádját látom burjánzani és feltárulni a szemeim előtt. Kész őrület, ami zajlik most bennem. Köszönöm, Kacsik Gábor!