Vendégkritikusunk, az öreg dunai medve, kiakadt, hogy miért a hazai ökoszisztémát pusztító kormorán, az agresszív hattyú és a hód a Vad Szigetköz főszereplője. De szépnek találta a filmet.

Rég látott magyar filmsiker volt 2011. áprilisában Török Zoltán Vad Magyarország című természetfilmje, ami a bemutatója után hosszú hónapokra az Uránia mozi műsorán ragadt, pedig csak egyórás volt, rövidebb, mint egy rendes mozifilm. Cserébe gyakorlatilag tökéletes alkotás, az Indexen az új Gyöngyvirágtól lombhullásigként ünnepeltem a Mit csinál a szarvas, aki kimaradt a tömegszexből? című írásban.

A produkció egyik operatőre, Mosonyi Szabolcs most megcsinálta a saját Vad-filmjét a Szigetközről. A vadonatúj magyar természetfilmről Biró Attila horgász, gombász, Csömör civil alpolgármestere, csónaktársam és vén dunai medve írt vendégkritikát, íme:

Ülök Pest fölött a Dunán egy Pondró nevű ladikban. Csigalassúsággal tekerem kifelé a gumiból készült csalihalat süllőfogásban reménykedve. Teljesen nyugodt az éjszakai folyam, alapjáraton duruzsolnak az egy, kettő és három pár lábú állatok. Egyszer csak DURR!, és mintha emberágyúból lőttek volna bele az MO-ás hídról a sebesen hömpölygő vízbe egy Lagzi Lajcsival összebandázsolt Schmuck Andort. Ez az észak-pesti horgász leghátborzongatóbb rémálma. Pikkelyes farkával kelti ezt az infarktus-generáló hangot, hogy figyelmeztesse társait a közelgő veszélyre. Hogy melyik ez a bosszantó lény? Mosonyi Szabolcs új filmjének főszereplője, az eurázsiai hód.

Komolyan mondom, nincs nagyobb kihívás magyar természetfilmről kritikát írni. Nehéz jól kijönni belőle. Kicsit olyan, mintha az etióp éhező az étel-segélycsomag kibontása után azt mondaná: jó, jó, de nincs-e teljes kiőrlésű zsemle. Persze én ezt tudtam előre, de folyamatosan hergelő horgász-alapoptimizmusomnak befeküdve végül is úgy léptem be az Uránia ajtaján, hogy ebből mindenképpen valami emlékezetes élmény fog kisülni.

Advertisement

Valóban élményszerűen indult a műsor. Batta Gáspár Inside Out című fényeffekt-játékát (biztos nem ez a helyes műfajmegnevezés) láthattuk felütésként, azaz csak a nézősereg első fele, mivel a mennyezetre vetítették, és a VIP-sorok a páholyok alatt lettek kijelölve. Mi viszont részesültünk abban szórakoztató látványban, ahogy a vizuális performance-t szemmel kísérők olyan kerceréce-szerűen hátraszegett fejjel tekergetik a nyakukat a vetítő fénynyalábok által diktált ütemnek megfelelően.

Aztán felgördült a függöny, és elkezdtek peregni a pixelek. Az már rögtön az elején világossá vált, hogy a látvánnyal nem lesz baj, de a tartalom miatt akkor még egy picit izgultam. Nem hiába. Ott mosolygott az első digitális képkockán. Az éjszakai csónakos horgászok mumusa, az ijesztőbajnok, az agressziólegenda, Eurázsia legnagyobb rágcsálója, a hód. Rögtön kettő. Elfogadom, az európai természetvédelem működésének egyik sikertörténete a zsírfarkú óriásegér visszatelepítése a különböző folyóvizekbe, de hát ők nem horgásznak csónakból. Ettől persze van helye a Szigetközben, de én azért jobban örültem volna belépőszereplő gyanánt egy halnak, ha már Duna. Sajnos erre még várnom kellett, mert a rendező úgy gondolta, hogy inkább bemutatja a legagresszívabb emlős után a legkötekedőbb madarat, a récék rémálmát, a városi nyugdíjas nénik kedvencét, a bütykös hattyút. Kezdtem magam egy picit feszengve érezni, amikor is a produkció rátett még egy lapáttal, és bedobta a másik, minden vízen járó ember és állat által rettegett másik szárnyast, a kormoránt is. A Pelikán József gátőrről elnevezett gödény rokona a legfalánkabb madár a világon. Erősen társas lény, nagy csapatokba verődve vadászik főleg halakra, és addig nem tágít egy helyről, amíg azt élőlénymentesre ki nem tisztította, és mivel azt a méretű halat is megtámadja, amelyet még szájterpesz segítségével se tudna lenyelni, így még nagyobb károkat okoz sebzéseivel. Egyszóval nem egy tipikus természetfilm-protagonista.

Nem szeretnék tovább spoilerkedni, csak a sokkoló kezdéssel szerettem volna kicsi ízelítőt adni a jóérzésű vízközeli természetjáróknak. Nem árulok el nagy titkot, a kormorán többször visszatér, akárcsak a hattyú vagy a hód. Sőt, utóbbi kettő még egyszerre is, egy olyan jelenetben, ahol a hófehér madártirannosz a fészkén kotlik, a túlméretesre nőtt rágcsáló pedig a háttérben épp egy fa kidöntésén fáradozik, történetesen a fészek irányába. Egyedüliként a nézőtéren félig felállva már majdnem öklömmel a levegőbe csaptam, amikor is a fa kidőlt, és kiderült, túl rövid.

Advertisement

Na és lassacskán megjöttek azért – ha csak rövid időre is – a halak is. Sajnos némi üröm ebben a kibekkelt örömben, hogy azok az uszonyosok, amelyek a különlegességét adták ennek a tájnak Bős előtt, a tokfélék kivételével kimaradtak, de a most találhatóak közül is a nagyon közönségesek jutottak csak szerephez, ráadásul néhány idegen fajjal spékelve. Nem volt például az erőmű aláaknázására földalatti mozgalomban szerveződő dunai galócacsapat, Bécsbe kávézni járó sebespisztráng, vándormaréna, vagy igazi Kárpát-medencei unikumaink közül a magyar- és németbucó, harcsán élősködő dunai ingola. De a küszíváskor sem rabol oda a vásznon a harcsa, pedig a vízparton sűrűn előforduló néző nagyon várja. Ez még azért nem az a kategória lett volna, mintha egy buvároperatőr tíz évig feküdne a vízben nagy dunai heringre lesve.

Egészen káprázatosan szépek viszont a rovaros jelenetek. A vízbe pottyanó cserebogarat reccsentve szedi le a domolykó, és mindezt egészen közeliben! (Érthetetlen módon ennél a jelenetnél is csak én tapsoltam.) A dunavirág rajzása lenyűgöző. Még olyan valakinek, akinek volt szerencséje megtapasztalni élőben, nyújt újat. A petezacskók hullása a víz alól filmezve egyszerűen pazar. A dalosszúnyogról készített makrókhoz képest pedig az Alien 4 csak predátorpikula.

Egyszóval profi képi világot teremtett Mosonyi Szabolcs nem pont a legszerencsésebb – bocsánat, de muszáj: kicsit kommersz – tartalomválasztással. Minden egyebet „tud” a mű. Kiválóan és látványosan kíséri az évszakváltozást, rengeteg benne a bájos (a cukorfalat rétihéja-fiókák miatt önmagában megéri!) vagy vicces élőlény. Sok érdekességgel szolgál még gyakorlott természetjáróknak is (én például sosem gondoltam volna, hogy mosakodás közben a gyerekhód majomhangot hallat) és van benne dráma is. Amiért viszont én javaslom, az nem ezek, hanem az az egyszerű tény, hogy a magyar természetfilm ritka, mint a fehér kormorán.