Olyat mutatok, amihez képest semmi a felcsúti stadion avatása lufistul, püspököstül, szőröstül-bőröstül, Mészáros János Elek-estül.

Az osztrák Kurierban olvastam egy interjút Martin Sonnebornnal, a német Die Partei viccpárt EP-képviselőjével, akinek sikerült egy bekezdésen belül elhelyeznie Kim Dzsongunt és Orbán Viktort. Felfoghatatlan, hogy miért nem recenzeálta még a Galamus.

Sonneborn kifejezetten "érdekesnek" találta a koreai politikusdinasztia rendszerét, majd innen egy szabad asszociációval odaugrott, hogy "Európában is egyre több politikus van, aki szerint a demokrácia túlélte magát – gondolok mindenekelőtt Orbán Viktorra".

Az Észak-Korea és Magyarország közti, a végtelenben találkozó párhuzam viccnek erős, rettegésnek reflektálatlan. Annyi alapja van, hogy éppen Békásmegyert öltöztetik be Phenjannak egy filmforgatásra. Mindenesetre kedvet kaptam, hogy megszépítő messzeségből csodáljam meg az észak-koreai népi demokráciát fénykorában, és a népszerű videómegosztón rákerestem Ceausescu 1971-es észak-koreai látogatására. Mert úgy emlékeztem, hogy ez vette el Ceausescu eszét.

Advertisement

A fokozatos jellemfejlődést nem túlságosan ismerő antik történetírás, különösen a Caesarok élete kedvelt toposza, hogy egy császár – pl. Tiberius, Caligula – uralkodása jól indul, aztán egy adott ponton az uralkodó megőrül: vagy szélütést kap, és gonoszként újjászületik, vagy egy vihar ébreszti rá legbenső valójára. A huszadik századi politikusok közül éppen a "Késői Cézárt" (amikor gyerekkoromban VHS-kazettákból építettem várat, emlékszem egy rózsaszín kazettára színes tokban ezzel a címmel, Ceausescu-dokumentumfilm lehetett, nem olasz pornó) szokták felemlegetni, mint akit a világ legszervezettebb és legmegfélemlítettebb országában tett baráti vizit döbbentett rá, hogy miként kéne Romániát vezetni.

Ma már meglepőnek tűnhet, de a sztálinista Gheorghiu-Dej után 1965-ben hatalomra kerülő fiatal és dinamikus Ceausescu egy ideig reformerként téblábolt a korszellemnek megfelelően – 1968 augusztusában a csehszlovákiai inváziót is elutasította, később a "kelet De Gaulle-jaként" már rutinból nyomta az autonóm külpolitikát –, kereste önmagát, aztán a zeitgeisttól légmentesen elzárt Észak-Koreában meglátta az utat, az igazságot, az életet.


Olyan élmény lehetett ez az ünneplés egy cezaromániára hajlamos alaknak, mintha egy pedofilt dobnának be négyezer tornadresszes kislány közé.

Advertisement

Látva, hogy ez, jó, innentől nem volt önkontroll, Ceausescu a hetvenes-nyolcvanas években már csak a saját feje után ment. Önmagát a „Kárpátok géniuszának", az „eszmék Dunájának" tartotta, és szerényen azt állította, hogy „ilyen ember minden ötszáz évben csak egy születik". Ezek után okkal gondolhatta megérdemeltnek, hogy államköltségen jegesmedvéket hozasson Romániába, amikor megunta a helyi mackókra lövöldözést. De nemcsak a medvék, hanem az ember, az igazság és a jövő – plusz tételesen kétezer falu – is csak annyit számított neki, mint szavannán vadászó oroszlánnak az alapvető élelmiszerek áfájának csökkentése.

És nem koppintott rá Goodfriend, sőt. Nixon a Fehér Házban fogadta Ceausescut, az USA legfőbb kelet-európai kereskedelmi partnerét látta a neosztálinista Romániában.

Ceausescu hatalma megingathatatlannak tűnt, védték a szekusok fegyverei, a Steaua Bucuresti 1986-ban BEK-et nyert, Románia egyetlen szocialista államként visszafizette minden államadósságát. Miközben a nép nyomorgott, a diktátor a világ legnagyobb parlamentjét is felépítette. A végzet 1989. december 25-én mégis utolérte a kegyetlen zsarnokot. Ha valakit érdekel, a Ceauescu házaspár kivégzését a nyolcvanas évek tíz emblematikus pillanata közé választottuk, de a fenti videó a lényeg.

Advertisement

Marék kokainként dobhatja meg az egót.