Meg Ă©n is. MĂĄr tegnap meg akartam Ă­rni, hogy na tessĂ©k, mĂ©giscsak lesz döntƑje a spanyol futballbajnoksĂĄgnak, mĂ©ghozzĂĄ pontosan ennek a vĂ©dĂ©snek köszönhetƑen, amit ide tettem most nektek. A cĂ­met egyĂ©bkĂ©nt nem magamtĂłl talĂĄltam ki, a kommentĂĄtor mondta.

TĂ©nybeli tĂ©ny, hogy mivel a Barcelona egĂ©szen gyĂĄmoltalanul jĂĄtszott 0-0-t ElchĂ©ben, az Atletico Madrid mĂĄr este bajnok lehetett volna, csak hĂĄt hiĂĄba mentek, mint a meszes, az elsƑ – amĂșgy idĂ©tlen – gĂłlt Ƒk kaptĂĄk, utĂĄna meg kapaszkodhattak. A hosszabbĂ­tĂĄsban mĂ©gis eldönthettĂ©k volna, ha nincs ez a Willy Caballero a Malaga kapujĂĄban.

Na de a lĂ©nyeg: vasĂĄrnap hatkor Barcelona–Atletico, ha a GrĂĄnĂĄtvörös-KĂ©kek nyernek, bajnokok – egy ilyen tavasz utĂĄn, hehe –, minden mĂĄs esetben a Matracosok örĂŒlhetnek.

Ha mĂĄr belementem egy kicsit a sportĂșjsĂĄgĂ­rĂłs lexikumba, ĂĄlljon itt az utĂłbbi napok messze legerƑsebb cĂ­me a Nemzeti SportbĂłl bĂłnusznak – pedig ezt nem is szĂĄntĂĄk blikkfangosnak –: A fĂ©rfiaknak olyan fĂĄjdalom csapatuk kiesĂ©se, mint a nƑknek a gyerekszĂŒlĂ©s.

Olyan. Pont. MĂĄsmilyen nem is lehetne.