Mondom tegnap Inkeinek, megyek ki korán a Szigetre. Minek, kérdezi, ma aztán tényleg nincs ott semmi. A gyereknek (lány, 18) egészen más erről a véleménye, mondom. Hát nemcsak neki volt más, hanem a lehető legszélesebb néptömegeknek dettó. Különös dolgok ezek!

Közbevetőleg: az van, hogy négy-öt éves hagyomány nálunk, hogy mindig kimegyünk együtt egyszer, emberkísérlet-képpen elvittem régen valamire, és úgy maradtunk, van ilyen, meglátjuk, meddig tart. Jó arc vagyok, na, ezek szerint, bár nem akarom túlbecsülni a jelentőségemet. Voltunk egyebek közt Muse-on, Kasabianon, Kaiser Chiefsen, The XX-en, Franz Ferdinandon, Tame Impalán, az idén ezt a napot dobta a gép.

A gondolatmenet fősodrához visszatérve: már a HÉV-ről leszállva gyanús lett nekem az egész balhé, olyan sor volt befelé délután 5 előtt, amilyet ebben a napszakban még soha nem láttam. El is tartott fél óráig, mire átjutottunk a hídon, így nemcsak Jake Bugg elejéről maradtunk le, hanem a végéről is. Ezt sajnáltuk, úgyhogy egy dalt ide rakok tőle:

A nagyon nagy szerencsénk az volt, hogy a kártyámon előző napról még volt pénz, így nem pusztultunk szomjan, és egy pohár chardonnay-hoz is hozzá tudtam jutni viszonylag idejében. A víz jobban kellett, meggyőződésem, hogy ez volt a trópusi nyár legtrópusibb napja. Lehet, hogy nem szökött magasan 30 fok fölé a hőmérő féreg higanyszála, de a tűző nap és a 100 százalékos páratartalom kombinációja következtében szakadatlanul izzadtam, mint a disznó. És nem is csak én, ugye, ennyi fénylő homlok a világon nincs. Érdekes ehhez képest, hogy az A38-ban kellemesen járt akkor még a szellő, igaz, nem voltak olyan sokan a belga Girls in Hawaii hangversenyén. Viszont ők legalább lelkesnek bizonyultak, ment a zúzás és az ováció, ahogy illik, úgyhogy maradtunk, végighallgattuk azt a húsz percet, ami még visszavolt a programból, nem is hiába, az utolsó szám kimondottan bejött.

Advertisement

Aztán mennünk is kellett az Imagine Dragons együttes koncertjére. Ez egy nagyon híres és népszerű zenekar, nemcsak az egyik (lány, 18), hanem a másik (lány, 24) gyerek is kedveli. Abban a közegben, amelyben én mozgolódni szoktam mostanában (tudjátok, hogy van ez), nem sok jót hallani róluk, bár a Radioactive c. tavaly nyári slágert a Quart is megdicsérte a maga módján. A szubkultúrák mindazonáltal roppant különbözőek ezen a földön, annyit mondok, hogy ekkora tömeg este 6-os koncerten a Szigeten szerintem még nem volt. Oké, nem számoltam meg a népeket egyenként, de ez volt a benyomásom.

Advertisement

Egyszersmind itt bizonyosodott be, hogy nemcsak Skrillex – akit a tömeg miatt sokat emlegettem nem túl barátságos szövegösszefüggésekben – tehet a mindenütt jelenvaló sorbanállásokról, hanem ezek az amerikai fiatalemberek is. A közönségről még el szeretném mesélni, hogy nemcsak tizen-, hanem huszonéveseket is tartalmazott, és akkora volt a bulihangulat, hogy ha van a közelben ház, tízezrek rúgták volna ki az oldalát. Engem kevésbé ragadott el a lendület, gondolhatjátok, de a Blur Song 2-jének coverját már menőnek találtam, és az utána következő dalnak is volt sodrása, a koncertzáró Radioactive refrénjéről nem is beszélve. Nem gondoltam volna, hogy ezt a műsort végigállom, és mégis.

Az újabb feladat a tisztességes víz- és a szerény chardonnay-utánpótlás magunkhoz vételét követően a Placebo-előadás futólagos megtekintése volt – az elejét lekéstük, hamarosan más dolgunk volt –, két vagy három dal fért bele, és meglepődtem, hogy a második hangfalvonal mögött milyen jól szól a cucc. Azt mondják a szakemberek, hogy Brian Molko lejárt lemez régóta, bizonyára így is van – ránézésre közel sem hatott annyira a fiatalokra, mint az előtte fellépők –, másfelől viszont nem kunszt előszednie néhány egészséges dalt az életműből. Pl.:

Hogy mi volt a más dolgunk? Természetesen Tom Odell. Sokat róla sem hallottam ez ideig, viszont éppúgy dupla kedvenc a családban, mint az Imagine Dragons. Először is nem fértünk be az A38-ba. Konkrétan dugig volt, és ekkor már – hiába ment le időközben a nap – egyáltalán nem lengedezett a sátorban semmifajta szellő, a levegő oxigéntartalma a 0-hoz közelíthetett, és volt vagy 40 fok ráadásul. Mi azonban ügyesen előrelopóztunk kívül, és ott sikerült beszuszakolódnunk a sarokba, a ventilátor közelébe.

Advertisement

Tom Odell ilyen zongorás rockot játszik – a Keane jutott róla eszembe, nahát! –, ami néha túl szelídnek bizonyult, már úgy értve, hogy behallatszott a Petőfi rádiós magyar színpad a lírai részeknél. Máskor viszont megnyomta a fiatalember a rockandrollt, olyankor bírtam. Amit nem bírtam tovább, az a pólóm volt, békésen tűrtem órákon át, de ekkor fellázadtam. Kígyóváll ide, úszógumi oda, lekaptam, kifacsartam – és sokkal jobban éreztem magam. Tom Odell kemény srác, tartotta a dizájnt végig, kétségkívül ő viselte szerda este Közép-Európa legátizzadtabb farmerdzsekijét. A műsor vége vagány volt, nem is csak az énekeltetős szuperslágerrel, amit embedelek, hanem a záróval is, amit csak linkelek.

A történtek után ott maradtunk további konkrét zenei célok nélkül – erről elsősorban a London Grammar tehetett, ami pár hete lemondta a fellépését –, cserébe elmentünk óriáskerekezni. Ez az anyagi ráfordítás elkerülhetetlen, mióta néhány éve felütötte a fejét a Sziget Eye. A magasból figyeltük tehát, ahogy Skrillex recsegteti az elektronikát. Erről én nem tudok mondani többet, talán csak annyit, hogy fenemód csodálkoznék, ha nem jött volna be Gerendai Károlyéknak a stratégiai döntés. Mármint, hogy nagyszínpadot kaptak a híres dj-k. Mint köztudomású, 2013-ban megtorpant a látogatószám-növekedés, de szinte fix, hogy vissza fog billenni a tendenció, az sem kizárt, hogy meglesz megint a nullszaldó! Hogy ez valamifajta magasztos elvek feladásával járt volna, azt mondjátok? Ugyan már.

Advertisement

Ezzel együtt volt még hiányérzetem, de épp sétáltunk az A38 mellett, és a Sympathy for the Devilt ment bent, felkaptuk rá a fejünket. Nocsak, hátha Miles Kane is van olyan szórakoztató, mint a Girls In Hawaii, morfondíroztam. Na, ezt jól tettem. Miles Kane remek, sűrű és dinamikus koncerttel kedveskedett szépszámú – persze nem Tom Odell-i értelemben – rajongótáborának, csak úgy dübörgött a sátor. Ott is maradtunk. Mikor vége lett, még elcsíptük a Vad Fruttik-műsor utolsó számát szemben, majd hazaindultunk. A HÉV-en nagy nehézségek árán visszarángattam magamra a pólót, mint egy úriember.

Leszállván már csak annyit állapítottunk meg, hogy: néhány jó dala mindenkinek van!

Advertisement

A gyerek (lány, 18) kiegészítései:

  • az A38 hangzása nem a legjobb, a lassú számok is zajosak, de az ütősek ütnek
  • az Imagine Dragons közönségéneklése volt a legklasszabb és a legpontosabb, amit valaha hallottam
  • találtam egy gyűrűt a porban, három ember ücsörgött mellette, de nem vették észre, és nem is az övék volt
  • a hold hatalmas és sárga, és mindenkire vigyorog
  • elképesztő látvány, amikor egy koncert után senki sem marad, csak a szemétszőnyeg, remélem, sok pénzt kap, akinek ezt fel kell szednie
  • A nyitott óriáskerék para, de jobban hallatszik a zene. Kapaszkodnom kellett – az oszlopba, az apámba –, de a látvány eszméletlen, a tetejéről látni az Erzsébet téri óriáskereket is, meg a rakat embert a Nagyszínpad előtt, és a másik irányban ott a Megyeri híd két csúcsa is. Két éve az XX-re hangulatosabb volt fönt lenni, mint most Skrillexre. Viszont kaptam gyerekjegyet, mert 12-nek nézek ki. Sebaj.
  • A Sziget fura dolog, gyönyörű lámpások, óriás fatojások, mindenütt egy csapat ember. Ez egy másik dimenzió, ahova évente csak egyszer lehet bejutni. Varázslatos, hány nemzetiség jön ide, meg hogy néha még a magyarok is angolul beszélnek egymással. Mindez egy hétig, majd egy nap alatt szétkapják, és nem marad semmi.

Advertisement

fotó: Csudai Sándor/sziget.hu