Elolvastam a Funny Girlt, az angol író legújabb regényét, amely magyarul még nem jelent meg. Ez is jó, csak máshogyan, mint Nick Hornby korábbi nagy könyvsikerei.

Hornby a kilencvenes évek emblematikus írója volt: első három könyve (Fociláz; Pop, csajok, satöbbi; Egy fiúról) mind-mind óriási siker lett, és még annál is több, hiszen komoly hatást gyakorolt az irodalomra. Teljesen új módon nyúlt bizonyos témákhoz a focitól a popzenéig, miközben mindhárom úgy mondott fontos dolgokat az életünkről, hogy olvasmányos és kifejezetten könnyed regényekről beszélhettünk.

A Fociláz ráadásul az értelmiség körében addig lenézett, prolisportként kezelt foci rehabilitálásához is tevékenyen hozzájárult, a Pop, csajok, satöbbi pedig férfi szemszögből írt a korábban jellemzően “női” témának tekintett párkapcsolati szenvedésről. Ezek a könyvek alapozták meg a karriert, és vannak, akik rosszmájúan megjegyzik, hogy innentől kezdve nem is nagyon változtatott Hornby a nyerő recepteken.

Tény, hogy utána is ugyanazokról a témákról írt a tőle megszokott stílusban, de ha egyszer ilyen jól megy neki, akkor nehezen lehetne elvárni, hogy írjon inkább történelmi regényt a rózsák háborúja korából. Mégis, számomra az Egy fiúról volt az utolsó tényleg jó könyve, az utána következőkért már különböző okok miatt kevésbé tudtam lelkesedni, noha azok se voltak rosszak – na jó, a Hogy legyünk jók? kivételével, azt képtelen lennék újra elolvasni.

Hornby az előző évtized végén megjelent A Meztelen Juliet után évekig nem is jelentkezett új regénnyel, viszont írt egy sikeres filmforgatókönyvet (An Education), és lehet, hogy ez a hatvanas években játszódó történet hozta meg a kedvét ahhoz, hogy most először ne a jelenben játszódó regénnyel jöjjön elő.

Advertisement

A Funny Girl tavaly novemberben jelent meg,és ez az első olyan Hornby-regény, amit csak angolul olvastam, lehet, hogy némiképp ez is befolyásolta az élményt. A könyv a hatvanas években játszódik, és egy humoros BBC-sorozat, egy fiktív sitcom útját követi végig.

Bár a Barbara (and Jim) című sorozat és az alkotói, akikről a könyv szól, mind Hornby teremtményei, a közeg, a kor és minden más teljesen valós. Sőt, szerepelnek benne létező emberek is, a tinédzser Jimmy Page-től Harold Wilson miniszterelnökig, és próbál minél pontosabb képet festeni a korszak televíziózásáról. Éppen ezért az is valószínű, hogy ez az a Hornby-regény, amely a legtöbb magyarázatot igényel a magyar olvasók számára, de ettől még élvezhető, sőt.

Az 1964 és 1967 között játszódó cselekmény azt a néhány évet mutatja be, amely ma már nehezen felfogható mértékűen forradalmi változásokat hozott. Talán közhely, de a hatvanas években Anglia elképesztően sokat változott nagyon rövid idő alatt: az évtized elején még egy állig begombolt, keménykalapos, prűd, merev, fekete-fehér ország volt, ahonnét két-három év alatt jutunk el a fésületlen, miniszoknyás, világszerte irigyelt, színpompás Swinging Londonig.

Ebből a folyamatból részt vállaltak a brit humoristák is, akik egyre merészebb és szókimondóbb produkciókkal jelentkeztek, amelyek idehaza csaknem teljesen ismeretlenek ugyan, de nélkülük nem lett volna Monty Python sem, amely az évtized legvégén jelent meg a színen. Ilyen volt a könyvben is többször előkerülő Till Death Do Us Apart című sorozat, vagy a Steptoe and Son, mely szerzőpárosa, Garnett és Simpson előtt Hornby a köszönetnyilvánításokban is tiszteleg.

Advertisement

Ezt a világot ismerhetjük meg a könyv főhőse, Barbara Parker révén, akit hiába választanak Miss Blackpoollá, mégis komikus szeretne lenni, úgyhogy lemond a szépségkirálynői címről, és Londonba költözik, ahol akkoriban minden megtörténhet. Az is, hogy áruházi eladónőből országszerte ünnepelt komikus színésznő lesz, mint Barbarából, aki Sophie Straw művésznéven szinte napok alatt egy új sorozat, a Barbara (and Jim) sztárjává válik. Pedig akkoriban a nőket inkább nézni szerették, semmint nevetni rajtuk – ahogy ő maga is mondja, az összes híres humorista férfi volt akkor.

Egy idő után azonban kiderül, hogy a regény főszereplője nem is Sophie/Barbara, hanem maga a sorozat és a többi alkotó: Clive, a férjét játszó hiú színész; a két író, Tony és Bill, valamint a rendező/producer, Dennis. Annyira, hogy Hornby el is engedi Sophie kezét, és inkább a többiekre koncentrál, ami nem csoda, mert érdekesebb karakterek.

Tony és Bill a rendőrségi fogdában ismerkedett meg, miután homoszexuális találkozóhelyen kapták el őket (a homoszexualitásért 1967-ig börtön járt Nagy-Britanniában), de az élmény teljesen máshogy hat rájuk, és pont ez a különbözőségük a sorozat motorja (egy darabig).

Advertisement

Dennis érezhetően az a szereplő, akivel Hornby a leginkább azonosul, főleg amikor egy kritikusként fellépő, humortalan, sznob entellektüellel szemben kell megvédenie a sorozatot – sőt magát a populáris kultúrát – egy tévés vitában.

Sophie nem véletlenül szorul a háttérbe: egyszerűen nem elég érdekes, hiába gyönyörű és jó színésznő, akinek minden bejön. Mintha Hornby nehezebben tudna megbirkózni a női főszereplőkkel: bár Sophie nem úgy hiteltelen, ahogy a Hogy legyünk jók? női főhőse volt, egyszerűen nincs eléggé kidolgozva. Mintha az írót a többiek jobban foglalkoztatnák.

Advertisement

Maga a cselekmény nem tartogat igazi fordulatokat: Sophie-t felfedezik, a Barbara (and Jim) is a népszerű sorozatok tipikus görbéjét futja be, sőt még az se lesz meglepetés, hogy Sophie a végén kihez megy feleségül. De mintha most Hornby is inkább arra koncentrálna, hogy hitelesen bemutassa a Swinging Londont, a BBC-s humorsorozatok hátterét vagy az éppen kibontakozó szexuális forradalmat, és ezek a Funny Girl igazi erényei.

Illetve az epilógus, amelyben csaknem ötven évvel később találkozunk újra a szereplőkkel, akikre már csak az öregek emlékeznek. A hetven fölötti Sophie belegondol, hogy neki már színes emlékei vannak a fiatalkorából, hangos zenével és diszkókkal, és hogy a jelenhez képes 1965 pont olyan távol van, mint ’65-ben volt 1915. Bármilyen banális felismerés ez, én is valósággal beleborzongtam, pedig ’65-ben még sehol sem voltam. És hiába érezzük közelibbnek a hatvanas éveket, valójában nagyon keveset tudunk a korszakról. De az ilyen könyvek segítenek abban, hogy ez ne így legyen.

A fenti gif az 1964-es Miss Gt. Britain verseny döntőjéből van.