Arról már írtam, miért látszik Budapestről a jó és a gonosz küzdelmének az ukrán forradalom (noha nem az), és most megpróbálom elmesélni, miért iparkodnak belgáknak látszani a kárpátaljai magyarok (ez is érdekel benneteket, úgy tűnik).

Vissza kell menni a nyolcvanas évek legvégéig. 1989-ben alakult meg a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség. Azok olyan idők voltak, hogy egységesen bírtak fellépni a magyarok, a szövetségnek pillanatok alatt több tízezres tagsága lett, a vezetésében szerepet vállalt szinte az egész elit, függetlenül attól, honnan jött, mit csinált előtte (egyes kommunisták is!). Az idill nem tartott sokáig, jöttek a konfliktusok, mint mindenütt a határokon túl, lett két szárny, az egyik nyert, a másik vesztett, utóbbiak lettek az Ukrajnai Magyar Demokratikus Szövetség.

A KMKSZ és az UMDSZ azóta harcol egymással, az előbbi független próbál maradni (mármint odaát, mert ideát egyértelmű a fideszes kötődése), utóbbi nem (odaát sem, ott mindig az aktuális hatalompárthoz törleszkedik, ideát a baloldal szimpátiáját élvezi). Az elmúlt húsz évben egyszer fordult elő, hogy a KMKSZ juttatott képviselőt az ukrán parlamentbe, Kovács Miklós KMKSZ-elnök személyében, az UMDSZ-nek ez többször sikerült, hol így, hol úgy, hogy finom legyek. Ciklusok óta a beregszászi Gajdos István örülhet, aki a 2004-es narancsos forradalom előtt szociáldemokrata volt (akkor azé a párté volt a tényleges hatalom), onnan lelécelt a szocialistákhoz, később a Régiók Pártjában kötött ki, de tegnap, csütörtökön megpattant (ez azt mutatja, hogy Janukovicséknak befellegzett, szét fognak hullani).

Ahogy a korábbi cikkemben fejtegettem, a mindenkori ukrán hatalompártok - akár régebben a szociáldemokraták, akár utóbb az RP - soha nem bajlódtak eszmékkel és egyéb hülyeségekkel, arra jöttek létre és működtek, hogy ellenőrizzék az élet minden területét, különös tekintettel a különböző milliárdokra. Érdekes módon főként a kárpátaljai magyarok szempontjai felől merül fel az oroszokhoz való viszony dilemmája. Oroszok alatt nem Vlagyimir Vlagyimirovics Putyint és Moszkvát kell érteni, hanem az ukrajnai orosz anyanyelvű lakosságot. A keletukránokat, a krímieket stb., akik rengetegen vannak. A népesség fele, mondhatni.

Advertisement

Nem annyira bonyolult, mint elsőre látszhat. A 2000-es évek elejére Ukrajnát cakkpakk lerabolták a donyecki, dnyipropetrovszki, luhanszki és kijevi oligarchák. Kis túlzással (ilyenek vannak a cikkben, csak a tisztánlátás érdekében) minden az övék lett akkorra, a gazdasági és az adminisztratív hatalom egyaránt. Ráadásul az emberek maguk úgy érezték, egyáltalán nem élnek jobban, mint mondjuk a Szovjetunió idejében (annak ellenére, hogy némi fejlődés az 1997-es reformok után azért volt, nem voltak üresek a boltok, a fizetések és a nyugdíjak nem késtek hónapokat, mint a totális káosz idején). A nyugatukránokat külön idegesítette, hogy olyan emberek irányítják az országot, parancsolnak nekik, akik ukránul sem tudnak. A Janukovics-féle választási csalás (plusz a rivális Viktor Juscsenko megmérgezése) aztán felrobbantotta a puliszkát mamaligát.

A narancsos forradalomkor a KMKSZ nemigen lavírozott, mint most, Kovács Miklós lényegében Juscsenkóék mellé állt, Gajdos meg, ahogy említettem, villámgyorsan elmenekült a süllyedő hajóról. Mi lett ennek a következménye? A kárpátaljai magyarok számára nem sok jó. A Timosenkóék-féle új hatalom erőteljesen elkezdte a (vélt vagy valós, mindegy) nagyukrán érdekeket érvényesíteni. Nem igazán akarták bántani a magyarokat, az oroszokat akarták bántani. Miszerint az orosz kisebbséget. Az ukránosítás ellenük irányult, a magyarok csak éppen ott voltak, szegények. A kisebbik kisebbségek ugyanúgy megszívták ezeket, mint a hatalmas kisebbség.

Advertisement

Aztán Janukovics visszatért, a gazdáival és a híveivel együtt. Előbb miniszterelnök lett (durva, hogy az az ember nevezte ki, Viktor Juscsenko, aki a forradalomban legyőzte), utóbb hozta az elnökválasztásokat is. A nagypolitikai részét ismeritek, Julija Timosenko börtönbe került, minden szarházi újra tágas irodákban ült, és más mókás dolgok történtek. Viszont bár 2000 környéki módon már nem lehetett visszarendeződést foganatosítani (Janukovics is inkább megtanult ukránul), de néhány fontos törvényt (például a nyelvtörvényt) meghoztak. Nem a magyar, hanem az orosz anyanyelvűek érdekében. A magyarok megint épp ott voltak, csak most nem szívtak. Nem véletlen, hogy miközben az a híres, sokszor hivatkozott választási térkép keleten kék, nyugaton meg narancsszínű, addig Kárpátalján kék volt legutóbb is. Ez nemcsak a magyarokon múlott, de rajtuk is.

Mindez korántsem jelent olyasmit, hogy ezek a magyarok Janukovics-rajongók lennének. Nagyon is tudják, ki az az ember, és utálják, mint a szart. De a mostani forradalom mellé sem állhatnak. Egyrészt, mert emlékeznek arra, hogy Timosenko idejében nem volt vidám az élet. Másrészt, mert hiába pislognak erősen, sehol sem látják azokat a híres européereket, akiket nyugatról oly sokan látni vélnek. Harmadrészt, mert az egész demokratásdi csak értelmiségi vircsaft, a hőbörgés helyett inkább hozza a postás idejében a nyugdíjat, utalják rendesen a fizetéseket, egyáltalán, legyen munka. Negyedrészt és főként: egyéb sem hiányzik nekik, mint az, hogy hatalomhoz jussanak a nyugatukrán nacionalisták. Azok, akiknek mindig is kedves szórakozásuk volt például, hogy a vereckei emlékművet, az ungvári Petőfi- meg a técsői Kossuth-szobrot baszkurálják. Eddig beérték ennyivel, de mi lesz, ha vérszemet kapnak?

Advertisement

(Disclaimer: 1991-ben települtem át Magyarországra, 1989-ben részt vettem a KMKSZ megalakításában, egy évig elnökségi tagja voltam.)