Sőt az is lehet, hogy nem több, mint belterjes értelmiségi vircsaft és tőrőlmetszett giccs.

Régóta melengettem már a keblemen ezt a kőkemény témát, és most – éppen ma! – úgy érzem, hogy ideje kiugrasztanom a nyulat a bokorból. Azt is mondhatnám, hogy visszakézből megihletett a Magyar Nemzet hosszadalmas és szerteágazó Cink-publicisztikája.

Jó, nem kell berezelni, nem Buzna Viktorral szeretnék vitatkozni. Ezenfelül a posztom címétől és első sorától sem kell megijedni – hogy miért, azt az alábbiakban el fogom mesélni.

Kezdem onnan, hogy miért annyira fontos függetlenséget emlegetni a magyar sajtóban az ősidők óta? (Az ősidők alatt a rendszerváltást értem, korábbra visszamenni nincs értelme.) Azért, mert előtte minden újság felett ott bábás- és basáskodtak a kommunisták – egyikük-másikuk menő karriert csinált utána demokratikus pártokban –, és miután 1990 tavaszán átmenetileg el lettek küldve a büdös francba, a parlament mezőnyénél amúgy kevésbé kicserélődött szerkesztőségek tagjainak igencsak jólesett fellélegezni. Egyrészt. Másrészt viszont roppant gyorsan kiderült, hogy ezeknek a szerkesztőségeknek mégiscsak van egyfajta identitásuk – plusz kollektív szimpátiáik –, miáltal egykettőre kibontakozott a híres magyar médiaháború.

Hogy ki volt az első, aki visszaütött, azon a mai napig vitatkoznak. A balosok és liberálisok – utóbbiakat eleinte még indokolt volt önálló entitásként említeni – szerint az MDF és az Antall-kormány volt a szemét, mikor megpróbálta maga alá gyűrni a köztévét, a -rádiót és más fórumokat is, a jobbosok ellenben úgy tudják, igazságosan tartottak igényt saját médiára, mivel minden, ami volt, a túloldalé lett. Ez a hajcihő azután sokáig eltartott – azaz tart még ma is: történetesen most zajlanak a fideszes médiabirodalom kerekre és erősre gyúrásának meghatározó hadmozdulatai –, és amennyire lehetett, mindenki kivette belőle a részét.

Advertisement

De volt és van itt egy alapvető-meghatározó differenció. A bal- és a fokozatosan belesüllyedt liberális oldalnak sokáig nem volt késztetése arra, hogy építkezzen. Az már csak úgy van, hogy a média meghatározó része jellemzően – hogy is mondjam – haladó szellemiségű, ennélfogva nem vagy nem nagyon indokolt pártirányítás alá vonni. Meg nem is igazán lehet. Itt többnyire annyi történt, hogy ha vesztes pozícióból győztesként tért vissza a bal – 1994-ben, 2002-ben –, akkor nagyjából visszafoglalta a közmédiát és átirányította az állami hirdetéseket, de habonyi léptékű víziókra, ilyesfélék megvalósítására és egyéb hülyeségekre nem volt szüksége.

Szemben a másik oldallal, amely úgy érezte, neki nagyon is muszáj kezdenie valamit ezzel a – korábban valós, később már csak vélt – médiatúlsúllyal. Úgyhogy tervezett, vizionált és gründolt. Annál is inkább, hogy hiába nyerte meg Orbán Viktor – Torgyán Józseffel az oldalán – 1998-at gyakorlatilag média nélkül, a 2002-es, számára váratlan és vérfagyasztó vereséget nem kis részben az -ellenszélnek tudta be. Ezért kellett először simicskista várat emelnie, majd most, hogy Lajost elvesztette, össze kell raknia egy simicsátlant is, még izmosabbat.

A lényeg, hogy mindez jól magyarázza, miért érzi és tekintheti magát függetlennek a balos sajtó – és miért neveti ki mindenki a jobbost, ha az is annak próbálja titulálni magát.

Advertisement

Ha pártpolitikai vonalon közelítjük meg a dilemmát, akkor tényleg nem tűnik bonyolultnak a kérdés. Amit a Fidesz épít és tart fenn – innen nézvést egykutya, milyen forrásokból –, az fideszes. Amit nem az MSZP – vagy az SZDSZ, haha – épít, az nem MSZP-s vagy SZDSZ-es.

Csak hát nem minden a pártpolitika.

Hogy jobban lehessen érteni, mit szeretnék kinyefegni, elmesélek egy történetet. Még a Magyar Hírlapnál dolgoztam a 90-es évek végén – jóval a Széles Gábor-i idők előtt –, amikor a főnököm szomorú lett az egyik véleménycikkem olvastán, és megkérdezte tőlem, hogy milyen a pártkötődésem. A micsodám? – kérdeztem vissza. A szimpátiámra akár rá is kérdezhetnél, mondtam, de ezzel a kötődéssel most egy kicsit megdöbbentettél. Jó-jó, mondta, nem úgy gondoltam. Akkor jó, mondtam. Nem sokkal később átigazoltam a Világgazdasághoz.

Advertisement

De bizonyára észrevettétek, hogy eddig ebben az írásban még szóba sem hoztam az online-t.

Azért, mert ott mások voltak a játékszabályok. Ott másfajta függetlenség volt, mint amiről eddig beszéltünk. Az online a rendszerváltás után született és szökkent szárba, és önazonossága megőrzésében sokat segített neki az is, hogy jó darabig nem vették komolyan. Akárhogy is, nem dolgoztak benne a karrierjüket a múltból átmentő, kétes kötődésű emberek, és nem is akarta őt irányítani senki. Röviden meg kell jegyezni, hogy ezt a modellt nem az interneten találták fel – az előképe a szabad, pofátlan és dinamikus Magyar Narancs volt a maga fénykorában.

Mi is az a híres függetlenség tehát?

Egyszerű. Azt szoktam mondani: nekem kábé soha nem kellett leírnom olyat, amit nem szerettem volna leírni, és mindig leírhattam mindent, amit le szerettem volna írni.

Advertisement

Ez a személyes része. A kollektív valamivel bonyolultabb. A Világgazdaságot is bírtam évekig, de a legjobb munkahelyem az Index volt 2006 és kábé 2009 között. Nemcsak azért, mert amit az imént mondtam, az hibátlanul érvényesült és működött, hanem azért is, mert rengeteg intelligens, kreatív és vicces-szórakoztató figurával dolgozhattam együtt, plusz még a házi asztalijégkorong-bajnokságot is megnyertem (pingpongban második lettem!).

És ez a rengeteg intelligens, kreatív és vicces-szórakoztató figura nem egyforma akart lenni, hanem a saját tudásának és gondolkodásának gyakran különböző értékeit tette bele a közösbe. Hogy mást ne mondjak, minden illesztési gubanc nélkül elfért egymás mellett mondjuk egy Uj Péter-, egy Tóta W. Árpád-, egy Magyari Péter és egy Gazda Albert-jegyzet. Pedig hát baromira nem voltunk egyformák. (Mint ahogyan például Szilyvel sem vagyunk egyformák most.) Nemhogy pártkötődés – hadd kacagjak –, meg nemhogy pártszimpátia nem volt, hanem értelemszerűen semmifajta irányvonal sem. Így a kedves olvasók, akik akkor még nem kommentekben, hanem emailekben fejtették ki szerteágazóan alapos véleményüket, egyik alkalommal vidáman gyurcsányistáztak, a másik alkalommal még vidámabban orbánistáztak bennünket. Az volt a legjobb, amikor ugyanazért a cikkért tették – például velem – mind a kettőt. Voltak ám köztük jónevű és jól ismert alakok is, mókás lenne, ha kiadhatnám őket.

A csodajó világ nagyjából Gyurcsány Ferenc bukásáig tartott, onnantól kezdve fel-felmerültek tulajdonosi szempontok. Aztán 2011 őszén Uj Péter ment, és mellesleg én is továbbáltam.

Advertisement

Az Origo más volt, de azt nem részletezem – már megtettem –, egyet emelnék ki, hogy mit mondott a komoly fideszes ember az online-ról a randinkon. Mármint mikor felvetettem tréfásan, hogy érdekes, hogy a hatalom még nem vette észre, mennyivel nagyobb a hatása immár az online-nak, mint a Népszabadságnak. Azt mondta, hogy dehogynem, észrevette.

Nos, ez eléggé meglátszik napjainkban.

Oké, de független volt-e az Index? És független-e a Cink? Amikor erről beszélnek az emberek, általában csak a pártokra és a politikára gondolnak. Ám a helyzet sokkal összetettebb ennél. A súlyuk közel sem egyforma, de még legalább három említendő kategória van itt. Függetlenség a gazdasági szereplőktől – mindenki tulajdonosokból és hirdetőkből él –, függetlenség a közönség, az olvasók visszajelzéseitől, valamint függetlenség a facebook algoritmusaitól.

Advertisement

Az Indexben a legklasszabb, leginspirálóbb és leggyümölcsözőbb években legfeljebb egymástól nem voltunk függetlenek – amennyiben minden közösségnek van húzása meg sodrása –, és az tényleg csodálatos volt. De aztán elmúlt. Minden elmúlik. A Cink sok szempontból ugyanúgy működik, mégsem egészen ugyanaz. Nekünk sem mondja meg senki, hogy mit írjunk, mi sem akarunk egyformák lenni, és ráadásul még a gazdasági szereplők sem szólnak bele semmibe, hiszen nincsenek nálunk hirdetések. Bónusz: olyan tulajdonosunk van, aki semmi mást, semmi többet nem szeretne, csak annyit, hogy legyünk frissek, szabadok, szórakoztatóak.

Miért gondolják mégis sokan – jobbról is, balról is –, hogy sokkal szűkebb a pálya, amin focizhatunk? Azért, mert csak ennyire futja csekély létszámunkból és ezek szerint mérsékelt tehetségünkből. Másról és máshogyan nem tudunk írni, csak arról, ami érdekel bennünket. Ha úgy írunk, hogy úgy látszik, mintha benne lennénk egyik-másik csapatban, arról csak mi magunk tehetünk, a privát nézeteinkkel és szimpátiáinkkal egyetemben. De ehhez Orbán Viktornak, Gyurcsány Ferencnek, sőt Nick Dentonnak sincs semmilyen közvetlen köze.

Igen, csak magunkon múlik – plusz a lájkkurvaságunkon. Azon, hogy azt szeretnénk, hogy többen legyetek, hogy többen szeressetek bennünket. Hogy mindenki szeressen bennünket. (Oké, ne essünk túlzásokba: szó szerint mindenki szeretetére azért mégsincs szükségünk.) Talán rájöttetek már: ez az, ami miatt szerintem a függetlenség illúzió. Értelmiségi vircsaft.

Advertisement

Tőrőlmetszett giccs.

Értitek, ugye? Tényleg mocskosul megváltoztak azok a nyomorult médiafogyasztási szokások!