Ezúton köszönöm őt a Miniszterelnök Úrnak és a kedves adófizetők széles tömegeinek!

Ideje volt már megnézni, mondtam is előre, hogy ez lesz, de a vénaszkennelés sajnos elmaradt. Talán majd máskor. Hogy mikor, nem tudom, hiszen csak annyi biztos, hogy bár a díszlet már megvan, rendes előadás még kéne bele. Ezt klubszinten mostanában aligha tudja produkálni a magyar labdarúgás, és tegnap este a péntekiekkel ellentétben a válogatottnak sem sikerült. Egy elég lagymatag meccsen kaptunk ki az oroszoktól barátságosan, de az azért nagyon különös, hogy milyen mocskosul gyorsan tud változni a világ: az a négyezer néző, aki a fontos tétmeccs után még az ulibulira is kiment, egy pillanatig sem volt türelmetlen, 0-2-nél sem dühöngött, a szépítő Nikolics-találatnak nagyon örült, a csapatot a végén kedvesen megtapsolta.

Az embereknek hősökre van szükségük, és hőssé válni a mai Magyarországon – pláne ebben az alaposan lerohasztott futballközegben – nem is olyan hihetetlenül lehetetlen: elég értelmesnek és céltudatosnak lenni hozzá. Olyannak, mint ez a Dárdai Pál.

Advertisement

Lám, én is mit írtam alig néhány hónappal ezelőtt – és erre most hirtelen meccsre megyek, húsz év jól megérdemelt szünet után először. Persze ezenközben azt sem árt észben tartani, hogy nincs az a fecske, aki képes lenne nyarat csinálni egymagában, a rendszer semennyit sem változott, következésképpen bármelyik pillanatban összeomolhat minden, ami ezen a munkás és szerencsés őszön épülni kezdett.

Na de visszatérnék még egy-két bekezdés erejéig a zöld-fehér arénához, már csak azért is, mert ha nem ott van ez az orosz–magyar – hanem ehelyett bármelyik másik stadionnak csúfolt ipari műemlékben –, akkor nyilván eszem ágában sem lett volna kinézni.

Advertisement

A zöld-fehér aréna minden vitán felül lenyűgöző. Hogy kintről az, már tudtam, hogy bentről is szép, láttam a fotókon, de helyben és élőben azért egészen más. Még akkor is szuper a hangulata és a karaktere, ha csak ötödház van, milyen lehet hát, amikor teleülik az emberek? Nem nagyon szeretek európázni, de muszáj: ez a stadion éppúgy hibátlan, mint a Művészetek Palotája, a Borkonyha étterem, a Nyíregyháza–Vásárosnamény autópálya-szakasz, a Kossuth tér vagy a Lánchíd. Más kérdés, hogy ezek között a 21. századian nagyszerű alkotások között azért olyanok is vannak, amiket nem az adófizetők finanszíroztak, hanem a tőke.

Úgy értem, anélkül átruccanni abba a híres-igazi Európába, hogy az ember egy lépést is lépne innen földrajzi értelemben, nem rossz dolog – sőt –, de bizonyos ellentmondásokat azért nem könnyű félretenni közben. Persze nem is igazán kell próbálkozni ezzel.

Fotó: Nagy Attila/Cink