Ez lesz a csíkos inges kabriósok következő szentélye? Új helyet nyitott a legsikeresebb budapesti vendéglátós, a Spíler-tulajdonos Zsidai Roy. Kompromisszummentes halálrazabálós-piálós tesztelésen jártunk a Spíler Shanghaiban.

Pont olyan helyen ettem életemben előszöt homárt, a New York-i Williamsburgben, amilyen a Spíler Shanghai a Gozsdu udvarban: barokkosan dizájnolt, zegzugos, inkább menő diszkónak, mint étteremnek kinéző egységben, csak ott nem szólt olyan hangos lakossági veretős, hogy a kezemben tartott csirkelábról lemálljon a sült bőr.

Zsidai Roy vendéglátós az eredeti Spílerrel óriásit dobott, kitalálta ugyanis, hogy mire vágynak a budapesti kabrió- és squashbérlet-tulajdonos, jól eleresztett álfiatalok. Nagyon távolról romkocsmára hajazó dizájnorgia közepén, fülsüketítő veretés közben akarnak berúgni, és közben marha jót zabálni. Biztos vagyok benne, hogy maguk a kabrió- és squashbérlet-tulajdonosok sem tudták előtte, hogy erre vágynak, sőt még én is gonoszul nevettem volna, ha ötletként hallom, de az érintettek, ahogy megkapták, rábuktak, mint gyöngytyúk a bőr borítású, hatfokozatú automata váltóra. A koncepció - kutyuljunk egybe, egy helyre mindent, amit a Bulinegyed nyújtani tud egy vékony csíkos inget viselő embernek, jobb kajával és kevesebb hányással - az utóbbi évek messze legnagyobb étteremsikerének bizonyult Magyarországon. És mivel a szisztéma üzleti lényege a baromi sok vendég megetetése kis árréssel, logikusnak tűnt, hogy Zsidai terjeszkedjen. Ennek az eredménye az eredeti Spílerrel pont szemben, mármint ugyanazon a Gozsduudvar-részen belül pont szemben lévő Spíler Shanghai.

Ide, a teljesen még el sem készült, csendes nyitás közepén lévő étterembe jöttünk egy újságíró-etetéssel egybekötött helyfelmérőre Alberttel, aki a higgadt szakmaiságot képviselte, míg én a felszínességet, ezért már az ajtóban inni kezdtem.

Advertisement

De előtte még jót dumáltunk a bejáratban álldogáló Litauszki Zsolt séffel. Litauszki Zsoltról annak idején Uj Pétertől hallottam először. Az nem kifejezés, hogy istenítette: úgy beszélt róla, mint az MTK-pálya mindentudó bácsikái a következő Új Illés Béláról. A szexepiljét külön növelte, hogy egy ronda, egészen lehetetlen óbudai pincében volt akkoriban szakács. Legközelebb azon a szürreális eseményen találkoztam vele, amikor nagyobb indexes riportercsapattal meglátogattuk Törőcsik Jenő matematikusból lett tévémilliárdost, a jósműsorok és pénznyerő minivetélkedők pápáját, és együtt ebédeltünk vele, illetve két elképesztően gyanús külsejű fekete főjósával. Litauszki akkorra Törőcsik házi magánszakácsa volt. Én ezt nem tudtam, és arcra nem is ismertem, csak feltűnt, hogy érthetelenül kurva jó a munkaebéd. Csak később tudtam meg, hogy nemcsak a híresség főzte, de ő is szolgálta fel nekünk.

Litauszki jó ideje a Zsidai családnak is dolgozik, sőt most már teljesen, így ő ennek a fúziós, neo-ázsiai bisztródiszkónak is a főséfje. De dolgozik itt két echte kínai szakács is. Litauszki elmesélte, hogy egy magyarul is tudó kínai ismerőse segítségével írt egy hirdetést, erre jelentkeztek, és egy próbafőzés után döntött úgy, hogy velük fog dolgozni. Pár keresztkérdésből kiderült, hogy kommunikálni alig tudnak egyelőre, ha néha benéz Xiao, a segítő, akkor ő fordít. "Micsoda filmalapötlet lehetne! Simán benne van, hogy egyáltalán nem is szakácsok, csak jól tudnak főzni, és mondjuk menekültek valami elől, és most beépültek egy menő étterembe" - fantáziálok, de ki kell innom a második szardellás Bloody Marymet, mert indul a körbenézés Zsidai vezetésével.

Advertisement

A hely, mint említettem, sűrűn dizájnolt, kicsit álromos, kicsit színpadias, erőteljes fény-sötét kontrasztokra építő, nagy és közepesen zegzugos, az alagsorban egy még el nem készült bárral.

Advertisement

Zsidai Roy a budapesti vendéglátás Leonardójaként maga tervezte a belteret. Az alapélmény az, hogy félhomály van, buzi hangosan szól a zene, és ha kimész pisilni, az olyan, mintha bekerülnél egy videóklipbe.

A konyha baromi jól néz ki: az udvar alatt összeér a Spíler és Spíler Shanghai pincéje, az egész pedig egy remek gasztro-Doom-pályát alkot, hatszor nagyobb méretben, mint bármely más éttermi konyha, amit eddig Budapesten láttam. Itt találkoztunk a két kínai szakáccsal is, próbáltam azt képzelni, hogy igazából matematikusok, csempészek vagy rúdugrók.

Advertisement

Visszatértünk a földszintre, és kezdődött a Litauszki-show, vagyis a riporteretetés. Ez most inkább volt releváns teszt és kísérletezés, mint a szokásos repizabáltatás, a konyha ugyanis csak pár napja működik, minden alakulóban van, és a Mestert is tényleg érdekelte a véleményünk. Erről Albert fog beszélni tüstént, az ételsort én általában igen jónak találtam, pár kifejezetten kiemelkedő fogással, a kacsamájtól sírtam volna, ha nem iszom annyi kínai sört, ami érzéketlen szivaccsá teszi az embert, a császárhús énekelt, és nem Fásy Ádám-dalokat, a csirkeláb meg olyan volt, mint maga az élet, az ember csócsálta a felszínét, és ha nem vágyott ennél többre, sikoltozhatott az örömtől. De én ezzel be is fejeztem, Albert elmondja a lényeget:

Nem feltétlen tudom, hogy milyen a jó kínai konyha, sosem jártam Kínában, attól, hogy egyszer ettem a Milky Wayben és sokszor Wang mesternél (felújítás előtt és után egyaránt), nagyon nem lettem expert. Viszont elég egyszerűen szoktam megközelíteni egy tányér tartalmát. Arra vagyok kíváncsi (őrület), hogy a tartalom finom-e, színes-e, gazdag-e. Vagy sem.

Advertisement

Hát ha innen nézem (máshonnan nem nézhetem), a Spíler Shanghai egy ígéretes próbálkozás a jó kínai konyhához vezető úton. Nekem legalábbis szinte minden az etetésen. Arra jutottam, éppen annyira egzotikusak a fogások, amennyire a nyitott, de olykor mégis gyanakvó magyar íny fel van készülve az ilyesmire.

Volt vagy tíz fogás, a desszerteket bizonyos okok miatt nem bírtuk megvárni, és ennek a tíznek kb. a fele tényleg bejött, talán egy-kettő ha volt, amit nem találtam érdekfeszítőnek. Azok sem ellenszenvesek voltak, csak nem mozgattak meg.

Abszolút meggyőzött a tésztával bélelt csípős-savanyú leves, lelkesen szopogattam a csirkelábat, szerintem nem volt a kelleténél édesebb-sűrűbb a szósz a pekingi kacsás tekercshez (Uj Péter padszomszéd szerint igen), jólesett a szaftos marhahús, lenyűgözőnek találtam a habos-omlós, hibátlan állagú kacsamájat, a császárhús meg simán megverte azt a másikat, amit a már említett Milky Wayben ettem két évvel ezelőtt. Egy Litauszkitól és két Litauszki által kasztingolt echte kínai szakácstól ennél kevesebbet persze nem vár az ember.

Advertisement

Mindezt nem gourmet-, hanem Gozsdu-udvari áron prezentálja a hely, aminek megint megvan a maga értelme. Gozsdu-udvariak mindazonáltal a körülmények is. Az étterem szép és menő, de rendesen dübörög a dübörgős típusú zene, amivel szólóban nincs sok problémám (magam is meglepődtem, hogy nem rekedtem be az este végére), ám családilag a vacsora ki van zárva. Ha jól értettem a zajban, amit Roy mondott, az ebéd játszhat, olyankor nincs akkora pörgés zeneileg, és az étlap ugyanaz. Biztos, hogy vissza fogok menni civilben, ennyi a lényeg. Behálóztak, ezt akarták, nem bánom.

Disclaimer:

A cikkhez én, Sz. L., csináltam ételfotókat is, de kiderült, hogy ha az ember tök sötétben belevakuzik egy tányérba, a legfinomabb, legcsinosabb fogás is úgy néz ki, mint egy helyszínelő-felvétel, ezért ilyenektől kíméltem meg az olvasókat:

Advertisement