A biofizikus, aki lenyomta beszédben Orbánt

A Cink az elmúlt héten foglalkozott a magyar gurgolya dolomit sziklagyelepeken betöltött szerepével, Táncsics Mihály biográfiájával, Arany János versének elemzésével, sőt részecskefizikával is, vagyis természetes volt, hogy ma reggel a Magyar Tudományos Akadémia 184. közgyűlésével kezdjük a napot.

Advertisement

Ahogy a metrón ki lehet szúrni, ki az, aki meccsre igyekszik, vagy a HÉV-en, hogy ki a Szigetre, úgy a 16-os megállójában is nagy biztonsággal megállapítottam, ki az, aki a Széchenyi téren fog leszállni. Az átlagéletkor valóban üdítő volt azoknak, akik azért nem járnak partizni, mert túl öregnek érzik magukat, de a Cink nem azért ment az Akadémiára, hogy a cinkeseket írjon róla (ahogy azt a sajtóregisztrációnál máris gyanakvó szójátékkal megkérdezték tőlem). Hanem mert kiváncsiak voltunk, ki kapja az Akadémiai Aranyérmet. Na meg persze, arra hogy mit mond Orbán a nyitóbeszédében.

Advertisement

Előre úgy képzeltem, hogy a kifejezetten jó szónok miniszterelnök félkézzel lenyomja a tudomány embereit, akik egész biztos hosszan fejtegetnek majd unalmas dolgokat, amit senki sem ért.

Orbán magához képest is brillírozott, nagyívű beszédében volt Erdős Pál matematikus, Puskás Ferenc, meg direkt vicces baki kifejezetten tudósoknak ("ha jól tudom, ez magyarul trillió") és hogy "magyar koponyák magyar földön boldoguljanak". Megvillantott néhány többmilliárdos kutatóközpont-fejlesztést, és kicsit "állam én vagyok" stílusban megjegyezte, hogy bár az egyikre csak kölcsönt kapott az MTA, de "megállapodtam Pálinkás elnök úrral", hogy nem kell visszafizetni azt.

Advertisement

Az ügyes beszéd után kicsit félve vártam Damjanovich Sándort, aki az Akadémiai Aranyérmet kapta idén. A 77 éves biofizikus - akinek "nevéhez olyan komplex rendszerek vizsgálata fűződik, amelyeket összetettségük miatt előtte mások nem mertek és nem tudtak kutatni", akit a világ minden biofizikusa ismer és akinek a kedvéért Nobel-díjas remeték zarándokolnak Debrecenbe - kiment hogy megtartsa nagy ívű beszédét. Nagyjából a következőket mondta:

"2-3 mondatot fogok mondani, nem akarom untatni önöket. Mindig valami szépet vagy jót akartam csinálni, ez legtöbbször nem sikerült. De egyszer-kétszer igen. Ez tesz boldoggá és ezt szeretném folytatni koromtól függetlenül. Köszönöm, hogy meghallgattak."

Advertisement

Egyből a szívembe zártam, s mivel egyik példaképünk a Tolnai Világlapja, ahol a bűnügyi hírek és celebpletykák mellett tudományos újdonságok is rendszeresen szerepeltek, kicsit utánanéztem, mit csinál. Sajnos az áramlási citometriának, amit meghonosított, már a neten fellelhető magyarázatát sem értettem. Tapasztalatom szerint viszont a legnagyobb tudósok azok, akik földi halandóknak is el tudják magyarazni a dolgokat, szóval megkérdeztem tőle, mivel is foglalkozik.

"Biofizikával foglalkozom, ez a legegyszerűbb válasz. Voltaképpen az élő szervezetnek a biológiai aktivitását kezdtük el vizsgálni. Ez ugye egyszerű dolog, de ha mélyebb dolgokat akarunk vizsgálni, akkor mélyebb vizsgálatokra van szükség.

A sejtszorter például úgy tud szétválasztani élő sejteket, hogy azok nem mennek közben tönkre. Mondjuk vettek egy mintát a májamból, feltrancsírozták és kivették belőle azokat a kis élő részeket, amiket tovább akartak vizsgálni. Ezeket egy folyadékban keresztül szűrik egy kis résen, ahol különböző elektromos töltést kapnak és aszerint szét lehet választani azokat.

Ez persze nagyon le van így egyszerűsítve, több kollégámat megnevettetném vele, ha hallanák.

A sejtszortert Mack Fulwyler találta fel, akivel nagyon jó barátságba kerültem, többször járt Magyarországon is, az ő segítségével vettük meg az első ilyen műszert. Ezt a nyolcvanas években még Európában sem lehett kapni. Persze nem volt ez olyan egyszerű, úgy kellett becsempészni, mert nem akarták beengedni. Ma már minden jobb kis kutatóintézetben van ilyen."

Advertisement

Sok időnk nem volt, mert bár a sajtóból csak hármadmagammal csaptunk le rá az ülés végén, mennie kellett. A "mire a legbüszkébb" típusú kérdéseket szerényen pattintotta le, inkább arról mesélt, hogy lett a Nobel-díjas Manfred Eigen tanítvány Göttingenben. Ő, amikor meghallotta, hogy jelentkezik hozza, azt mondta, neki nincs pénze professzorokra, de megnyugtatták, hogy ez csak egy magyar professzor. Ja, annyi pénze van.

És az utánpótlás?

"A fiatalok szenzációsak, ma már őket küldjük ki Göttingenbe. Lassanként mi sem értjük, mit csinálnak pontosan, de hagyjuk, sőt lelkesítjük őket, hogy dolgozzanak."

Advertisement

Hogy mennyire érdekesen lehet előadni súlyos tudományos kérdéseket, arra bizonyságul álljon itt egy tíz évvel ezelőtti előadása a Mindentudás Egyeteméről

Share This Story