A napsugárban függő porszem az emberiség történetének egyik legfontosabb fényképe, Carl Sagan fizikus kérésére készítette a Voyager–1 űrszonda 1990. február 14-én.

Miután a szonda befejezte az elsődleges küldetését, Sagan meggyőzte a NASA munkatársait, hogy fordítsák a Föld felé a Voyagert, és készítsenek egy fotót a bolygóról. Ez a kép, érvelt, meg fogja mutatni a helyünket az univerzumban. Sokan ellenezték az ötletet, mert féltek, hogy a szonda kameráját tönkreteszi a Nap fénye. Végül mégis elkészült a fénykép, így néz ki a bolygónk hatmilliárd kilométer távolságból.

Sagan Halványkék pötty címmel könyvet is írt:

Nézzenek ismét arra a pontra. Az itt van. Az otthonunk. Azok mi vagyunk. Ott van mindenki, akit szeretnek, mindenki, akit ismernek, mindenki, akiről valaha hallottak, az összes emberi lény, aki létezett. Az összes örömünk és szenvedésünk, vallások, ideológiák és gazdasági dogmák ezreinek magabiztossága, minden vadász és növényevő, minden hős és gyáva, minden civilizáció alkotója és lerombolója, minden király és paraszt, minden szerelmes fiatal, minden apa és anya, reménnyel teli gyermek, feltaláló és felfedező, minden erkölcs oktatója, minden korrupt politikus, minden „szupersztár", minden „legfőbb vezér", fajunk történelmének összes szentje és bűnös személye ott élt – azon a porszemcsén a napsugárban függve.

A Föld csak egy nagyon apró színpad a hatalmas kozmikus arénában. Gondoljanak a folyókat megtöltő vérre, melyet a tábornokok és császárok ontottak ki dicsőségben és diadalban, hogy ők lehessenek a pillanatnyi urai eme pont töredékének. Gondoljanak a végtelen kegyetlenségekre, amit a pont egyik oldalának lakosai okoztak a másik sarok tőlük alig különböző lakosainak, hogy milyen gyakoriak a félreértések, hogy mennyire erős a gyilkolási vágy, hogy mennyire heves a gyűlölet.

Az alakoskodás, az elképzelt önnön fontosságunk, a lázálom, hogy valamiféle kiemelt helyünk van a Világegyetemben, mindez kérdőre vonható ennek a fakó fénynek tükrében. Bolygónk egy magányos pötty a mindent körülölelő kozmikus sötétségben. Az ismeretlen homályában, mindezen hatalmas térben, semmi utalás nincsen arra, hogy valahonnan segítség érkezhet, ami megmentene minket önmagunktól.

Jelenleg a Föld az egyetlen, mely képes szállást adni az életnek. Semmi más nincsen, legalábbis a közeljövőben, ahova fajunk áttelepülhet. Látogatni, igen. Letelepedni, még nem. Szeretik vagy sem, ebben a pillanatban a Föld az a tér, ahol helyt kell állnunk.

Úgy tartják, hogy a csillagászat alázatosságra nevelő és jellemfejlesztő tapasztalat. Talán nincsen jobb mód bemutatni az emberi beképzeltség ostoba mivoltát, mint ez a távoli kép az apró világunkról. Számomra ez kiemeli annak felelősségét, hogy kedvesebben bánjunk a másikkal, hogy megtartsuk és ápoljuk eme halványkék pöttyöt, az egyedüli otthonunkat, melyet valaha ismertünk.

Advertisement

A Voyager–1-et 1977. szeptember 5-én küldték az űrbe, azóta több mint 19 milliárd kilométerre jár, mostanában a Naprendszer határán halad át. Ő jutott eddig a legmesszebbre a bolygónktól.

via Sploid, Wikipédia