Újra 1979 van, és elnéző fejcsóválás kíséretében rá lehet csodálkozni a furcsán kinéző fiatalokra.

Utoljára tényleg az Ifjúsági Magazin és a Magyar Ifjúság hetvenes-nyolcvanas évekbeli számaiban olvastam hasonló hangvételű cikkeket, mint amit most Pál Dániel Levente írt a leendő Magyar Idők – most még Napi Gazdaság – nevű újságba.

Akkoriban csak a fenti magazinokat szánták a fiataloknak, és ezekben jelenhetett meg néha egy-egy kitekintés arról, hogy már megint mit találtak ki a halódó Nyugaton: kékre festett hajú vagy irokézfrizurás fiatalok, te jó ég! Csak úgy röpködtek a hevenyészett jellemzések és a fura szubkultúrák a punkoktól kezdve a teddy boyokon át a rockabilly babykig (általában így, dőlt betűkkel), és ezeket a cikkeket olvasva az egyszeri magyar fiatal azt hihette, hogy Londontól Münchenig tényleg mindenki megbolondult.

Akik pedig nem olvasák a fiataloknak szóló magazinokat, azokat időről időre ötven-hatvan éves újságírók (például Bajor Nagy Ernő) igazították el, akik dörgedelmes hangvételű cikkekben akadtak ki azon, hogy már megint hová fajult a fiatalság.

A mostani cikk eleve nagyot vállal, hiszen az elmúlt másfél évtized városi divatirányzatait venné sorra, aminek annyi értelme van, mint három bekezdésben megfejteni az elmúlt 15 év popzenei stílusait. A szerző becsületére legyen mondva, nem hátrál meg, és megpróbál rendet vágni a hipszterdzsungelben, ehhez pedig a Paste Magazin 2009-es tablóját hívja segítségül (csupa jól hangzó, de pár amerikai divatbloggeren kívül élő ember által sosem használt stílusnévvel), az egész katyvaszt Brooklynból áthelyezi a Kazinczy utcába, és meg is vagyunk.

Advertisement

A figyelmes olvasó észreveheti a sorok közül kitüremkedő rosszallást is (“a férfinem – vagy ami maradt belőle”), a szerző pedig innentől kezdve freestyle-ban folytatja a cikket, amelyben előkerül még Tom DiCillo 2009-es Doors-filmje, a paleolit táplálkozás, az Instagram és az is, hogy régen minden jobb volt.

Igaz, a nyitó bekezdést semmi sem tudja überelni:

Voltak jó tizenöt éve, az ezredforduló környékén az érzelmes, szuicid hajlammal felpiercingezett emósok. A vonatkozó szakirodalom nagy része protohipszterként említi őket, ám ezen ne akadjunk fenn, tartsunk inkább egy perc néma megemlékezést a német Tokio Hotel vagy az amerikai Jimmy Eat World bandák zenéjének virtuális sírkertjében.

Advertisement

Ez tényleg minden szempontból totális hülyeség, de annyit muszáj megjegyeznem, hogyha valaki látott egyetlen Jimmy Eat World- és Tokio Hotel-klipet is életében, az tudhatja, hogy körülbelül annyi közük van egymáshoz, mint a Black Sabbathnak a Linkin Parkhoz.

Nagyon remélem, hogy ebből sorozat lesz!

(via jehova)