Hallottatok a sejtszülésről? Nem csoda, hogy nem. De elvégezhette volna Törő Imre a maga szédítően nagy tudományszervezői munkáját, ha az 50-es években nem adja a nevét az őrült Lepesinszkaja-elmélethez? Élet, tudomány és máig érvényes tanulságok egy hosszúposztban.

––––

A korabeli filmhíradó tanúsága szerint az 1952-es Kossuth-díjak átadása kedélyes esemény lehetett, ahol neves tudósok és színészek mellett a kétkezi szocialista munka megilletődött képviselői is átvehették a díjukat. Az átadó után Rákosi Mátyás elvtárs sokáig beszélgetett a kitüntetettekkel, akik közt Kodály Zoltán, Tolnai Klári és Dajka Margit mellett fellelhetjük Lőcsei János főmozdonyvezetőt, Horváth III. János fűtőt, a sztahanovista munkamódszerek átadásáért kitüntetett Rőder Bélát és egy új pedagógus-módszertankönyv négy női szerzőjét is. De köztük volt történetünk főhőse, Törő Imre is.

Törő ekkor már a Budapesti Orvostudományi Egyetem Szövet- és Fejlődéstani Intézetének igazgatója volt, az Akadémia rendes tagja, elismert orvosbiológus, aki a későbbiekben hihetetlenül sokoldalú tudományszervezői tevékenysége mellett az Elnöki Tanács választott tagjaként is munkálkodott. Felületesen nézve a Kossuth-díj egy elismerésre méltó életút előre látható állomásának tűnhet. Ezt az idealizált képet azonban nagyban árnyalja, hogy a Kossuth-díj alapjául szolgáló munka, a “sejtszülés” leírása már a maga korában értelmetlennek számított – és ezzel Törő is tisztában lehetett. A “felfedezés” valódi célja a liszenkóizmus farvizén felemelkedő Olga Lepesinszkaja munkásságának hazai legitimálása és az ezért járó dicsőség learatása volt.

Debrecenből Budapestre

Törő jómódú, nagyváradi származású polgári család gyermekeként a századfordulón született Debrecenben, és gyermekkorát is a városban, illetve közvetlen környezetében töltötte. A debreceni kálvinista kollégium “nagy osztályában” társai közt találjuk Bay Zoltánt, Szabó Lőrincet és Gulyás Pált is, akikkel még sokáig tartották a kapcsolatot.

Advertisement

Az eredetileg építészmérnöki pályára készülő fiút a várostól északra csordogáló Ér-patak zsombékos-mocsaras közegében tobzódó élővilág megfigyelése és Darwin iránti érdeklődése fordította az élettudományok felé, majd a világháború szörnyűségei orientálták az orvosi pályára. Törő édesanyja önkéntes ápolónőként dolgozott, és a kórházban tapasztalt szenvedés, a fagyott sebek átható bűze döbbenettel töltötte meg az anyját látogató fiút. Ez (is) közelebb vitte a kórházi problémákhoz.

A Debreceni Tudományegyetem orvosi karán kezdte tanulmányait, és harmadéves medikusként már a legendás Huzella Tivadar intézetében dolgozott. Huzella professzor lelkesedése és vonzalma a biológiai tudományok iránt átragadt a fiatal Törőre is, aki ebben az időszakban döntötte el, hogy kutatóorvos lesz. Huzella maga is hamar felismerte az ifjú medikus tehetségét, és támogatta karrierjében. Ennek köszönhetően 1926-ban, a diploma megszerzése után Törő az egyetem Anatómia és Biológia Tanszékén maradt, ahol fejlődési folyamatok mellett a sejtek tenyészetekben megfigyelhető viselkedését kezdte tanulmányozni. Huzella kapcsolatainak köszönhetően 1929-ben egy évig Otto Mangold berlini laborjában vendégeskedhetett, 1936–38-ban pedig, magántanári habilitációját követően, egy Rockefeller-ösztöndíj segítségével a New York-i Columbia Egyetemen és Woods Hole-ban tanulmányozhatta a legmodernebb sejttenyésztési módszereket és az ezekkel végezhető kísérleteket.

Advertisement

Az amerikai út nagy hatással volt Törőre. 1938-ban megjelent beszámolóját olvasva szinte érezhető, mekkora benyomást tettek rá “az amerikai élet lüktető centrumait” képviselő keleti parti nagyvárosok. A hatalmas, makulátlan orvosi egyetemek “minden kívánalmat kielégítő” felszereléssel rendelkeztek, a Rockefeller Intézetben pedig “álomszerűen nagyszerű” kutatás folyt, amelyet nagy részben a magánalapítványok bőkezű adományai tettek lehetővé.

Hazatérve rögtön kamatoztatni kezdte új ismereteit, megszervezte a tanszék kísérleti biológiai és fejlődéstani részlegét, meghonosította itthon is a modern szövettenyésztési eljárásokat, illetve Magyarországon elsőként vette mozgófilmre a sejtkultúrák viselkedését.

A töretlenül ívelő szakmai karriert a II. világháború szakította félbe. 1944-ben a német internálás elől feleségével és fiával Budapestre menekültek, ahol egy szobában húzták meg magukat, közben a Törő által korábban kifejlesztett “Corhormon” nevű, embrionális szívből készült kivonat eladásából éltek. A főváros ostromát egy pincében vészelték át, és ez az időszak volt Törő orvosi pályájának egyetlen praktizáló periódusa. Az ostrom során mindössze napi 2-3 órát aludt, sebesülteket látott el, szüléseket vezetett le.

Advertisement

A háború után visszatért Debrecenbe, ahol az Anatómiai és Biológiai Intézet igazgatója lett, majd 1950-ben, ismét csak Huzella utódaként, kinevezték a Budapesti Orvostudományi Egyetem Szövet- és Fejlődéstani Intézete vezetőjének.

A költözés során számos tehetséges kollégáját magával hozta Debrecenből, köztük Vadász Jánost is, aki az Intézet híres “mikrokino” kísérleteit (mikroszkópos filmfelvételek) készítette, amelyek kiértékelésében Törő is részt vett (Vadász csinálta meg másfél évtizeddel később a Cannes-ban Arany Pálmát nyerő, a csirkefejlődést bemutató Nyitányt is).

A kutatói munka ekkor már teljesen a sztálini Szovjetunióban tomboló liszenkóizmus szellemében zajlott, amelyet a rákosista rendszer különösebb ellenállás nékük adoptált. Akik képtelenek voltak a micsurinista őrülethez alkalmazkodni, azok vagy elmenekültek, vagy megtörtek, vagy ahogy tudtak, mégis igazodtak az elvárásokhoz, és munkájukkal maguk is a nagy szovjet tudósok dialektikus-materialista tanait igazolták vissza és terjesztették. Törő ez utóbbi utat választotta, és nemcsak megszervezte a szovjet biológia egyik különösen kártékony figurája, a Sztálin-díjas Olga Lepesinszkaja magnum opusának lefordítását magyarra, de még – úgymond – alá is támasztotta annak értelmetlen téziseit saját munkájával.

Advertisement

Olga Lepesinszkaja

Ha létezne egy lista a szovjet biológia legkártékonyabb alakjairól, Olga Boriszovna Lepesinszkaja neve csak egy hajszállal lenne kisebb betűvel szedve, mint Trofim Gyeniszovics Liszenkóé.

Advertisement

Tudományos karrierje csúcsán Lepesinszkaja egy hajlott hátú, bottal sántikáló idős hölgy volt, szemüvege mögül rövidlátóan pislogott a világra. Régimódi szürke kardigánján mindig ott csillogott a francóista erők által elsüllyesztett Komszomol gőzhajót ábrázoló bross, mutatva, hogy viselője elkötelezett híve a lenini útnak. Őszinte volt és szókimondó, nem tisztelt semmilyen státust, mindenkit egyformán kezelt. Ha nem tudományos kérdésekről volt szó, joviális volt, egymaga hat árva gyereket nevelt fel saját unokájaként, és zsigerből gyűlölte az antiszemitizmust (a legmegsemmisítőbb jelző, amivel valakit illetett, a “judofób” volt).

Az 1871-ben Perm régió egyik jómódú bányatulajdonos családjába születtet lányt pont családja “burzsoá” életmódja és munkásaik szeme előtt zajló kihasználása taszította a radikális nézetek felé. A szentpétervári felcserképző elvégzése közben kapcsolatba került a kommunista nézetek hirdetőivel, és hamarosan maga is tagja lett az ősbolsevik klikknek. Itt találkozott leendő férjével, Pantyelejmon Nyikolajevics Lepesinszkij főállású forradalmárral, akit előbb szibériai száműzetésébe követett, majd a bolsevik elit svájci emigrációjába. A lausanne-i és genfi évek alatt a Lenin közvetlen környezetéből verbuválódó bolsevik vezetés összejövetelein gyakran ő látta el a vendéglátó szerepét, ami megalapozta későbbi beágyazottságát a pártba.

Advertisement

1910-ben tért vissza Ororszországba, és befejezte Svájcban megkezdett orvosi tanulmányait. A forradalom győzelmét követően asszisztensi munkákat vállalt Taskentben, majd Moszkvában. Előbb az Állami Egyetem Szövettani Intézetben dolgozott, később az akadémia Kliment Tyimirjazevről, a legendás botanikusról elnevezett kutatóközpontjában, majd 1936-ban, közel hatvanöt évesen az Össz-szövetségi Orvostudományi Kísérleti Intézetbe (VIEM) került. Hatvan körül járhatott, amikor belekezdett azokba a sejttani munkákba, amelyek eredményeként – ő legalábbis szentül hitte – megcáfolta a Virchow-féle sejtelmélet alaptéziseit.

Rudolf Virchow a 19. század egyik legkiemelkedőbb tudósa volt, aki nemcsak különböző betegségek meghatározásában jeleskedett (hozzá fűződik a leukémia elnevezése és a sertéshús útján fertőző Trichinella fonalféreg életciklusának leírása), de a német közegészségügy megteremtésében is fontos szerepet vállalt. A Reichstag liberális képviselőjeként vehemensen ellenezte Bismarck hadászati költekezését, amiért a vaskancellár egyszer párbajra hívta. A korabeli – tegyük hozzá, valószínűleg hamis – pletyka szerint Virchow két kolbászban nevezte meg a párbaj “fegyvernemét”, amelyek közül az egyik Trichinella-lárvákkal lett volna fertőzve, és a párbajozóknak az általuk választott darabot kellett volna elfogyasztaniuk. Bismarck gyorsan visszalépett.

Virchow leghíresebb felfedezése élete egyik legfontosabb művéhez, a Sejtpatológia c. munkához kapcsolódik. A “sejtelmélet” korábbi nagyjai, Robert Hooke, Theodore Schwann és Matthias Schleiden kutatásaira támaszkodva Virchow kimondta, hogy a betegségek a sejtek szintjén jelentkeztek, és megalkotta az “omnis cellula e cellula” posztulátumot, vagyis hogy sejt csakis egy másik sejtből keletkezhet.

Advertisement

Ez a nézet nem nyerte el a korai kommunisták tetszését, akik – akárcsak később Weissmann csíra-szóma elméletében és Morgan kromoszómateóriájában – ebben is olyan “konzervatív” törekvést láttak, amelyek a fennálló társadalmi rendet állandónak és megváltozhatatlannak állítja be. Különösen Engels kritizálta vehemensen Virchow eredményeit – persze nem kísérleti alapon, hanem a dialektikus materializmusból kiindulva. Az igazán vonalas szovjet tudósok számára ez aztán ki is jelölte a leendő “kutatási irányt”.

Lepesinszkaja antivirchowista nézetei az elején finoman szólva sem találtak értő fülekre. Ami nem meglepő, figyelembe véve, hogy aki kicsit is tisztában volt munkamódszereivel, az aligha bízhatott meg eredményeiben. Kutatásait családi vállalkozásban végezte, asszisztensei lánya, veje és unokája voltak (erősen kétséges, hogy bármelyiküknek volt tudományos végzettsége). Férje, Pantyelejmon maga nem vett részt ebben a munkában, és rendkívül lesújtó volt a véleménye az egészről. Jakov Rapoport, a későbbi sztálini orvos-kirakatper egyik vádlottja, Lepesinszkijék családi ismerőse visszaemlékezéseiben Pantyelejmont idézve azt írja:

Ne hallgass rá [Lepesinszkajára], teljesen tudatlan a tudományban, minden, amit mond, marhaság.

Advertisement

A családi kutatócsoport egy lakásban folytatta áldásos tevékenyéségét – a forradalmi múltjukra való tekintettel Lepesinszkijék két lakást is kaptak a párttól, az egyikben laktak, a másik “laboratóriumként” működött –, ami alig különbözött egy középkori alkimista machinációitól: kezdetleges mikroszkópok alatt Lepesinszkaja körömpiszkát vizsgálták, vagy mozsarakban céklamagokat törtek, hogy kinyerjék belőlük a mágikus “élő anyagot”.

Az anyag létét Lepesinszkaja korábbi kísérletei alapján bizonyítottnak látta. Egyebek mellett azt állította, hogy a csirkeembrió fejlődése során a szikanyag apróbb tömörüléseiből (granulumaiból) spontán valódi sejtek keletkeznek, a teljesen feltrancsírozott, homogenizált hidrák esetében pedig a homogenizátumból kialakuló szabályos hidraembriókról számolt be. Mindez Lepesinszkaja értelmezésében arra utalt, hogy az élet a sejt szintje alatti szerveződés és a bonyolultabb szerveződési formák spontán képesek a citoplazmában jelen levő “élő anyagból” kialakulni. A gond csak az volt, hogy kísérletei már a kezdetektől fogva megismételhetetlennek bizonyultak, és akik látták a mintáit, mind bizonyosak voltak benne, hogy azokon mindössze kísérleti műtermék látható.

Advertisement

Ezek alapján nem meglepő, hogy kollégái komolytalannak tartották a munkáját (ahogy pár évvel korábbi szédelgéseit is az állati sejteket körülvevő különleges, vastag hártyáról, vagy az ún. “nekrobiotikus sugarakról”, amelyet szerinte a pusztuló sejtek bocsátanak ki), és amint az “élő anyagról” szóló monográfia kicsit is ismertebbé vált, tizenhárom fajsúlyos leningrádi biológus, köztük nemcsak tudományos eredményeivel, de a Nagy Honvédő Háborúban mutatott hősiességével is kitűnő Dmitrij Naszonov, Borisz Tokin, a Tyimirzájev Intézet korábbi igazgatója és a Tomszki Egyetem korábbi rektora, illetve Jurij Poljanszkij, a Leningrádi Egyetem prorektora Egy tudománytalan koncepció címmel írtak megsemmisítő kritikát Lepesinszkaja művéről. Olga Boriszovna tudományosan súlytalan figura volt, ennek megfelelően kezelték.

A dolgok azonban 1949–50-ben hirtelen megváltoztak. Liszenko, akit az abiogenezis területén végzett munkássága miatt nemzetközileg is elismert Oparin támogatott, többéves harc után befolyása alá hajtotta a Szovjet Tudományos Akadémia biológiai tagozatait. Mivel Liszenko a kezdetektől fogva szimpatizált Lepesinszkaja nézeteivel, csak idő kérdése volt a “siker”. Ennek bekövetkeztét Sztálin nyílt támogatása siettette, aminek következtében 1950. május 22. és 24. között az akadémia égisze alatt lezajlott a A vitális szubsztancia és a sejtek fejlődésének problémája című konferencia, melynek egyetlen célja Lepesinszkaja piedesztálra emelése volt. A gondosan kiválogatott küldöttek egymás után dicsőítették Lepesinszkaja tudományos géniuszát és ostromolták a “virchowistákat”. A konferencia előtt Lepesinszkaja megkapta a Sztálin-díj első fokozatát, utána az Orvostudományi Akadémia rendes tagja lett.

A “tizenhármak” levelét “tudománytalannak” bélyegezték, ők maguk a következő években vagy kanosszát jártak és nyilvánosan bocsánatot kértek tőle (Lepesinszkaja ezt általában nagylelkűen elfogadta), vagy azzal kellett szembenézniük, hogy munkájuk, életük korábbi teljesítményüktől függetlenül ellehetetlenül. A párt vezetőségének döntésével nem mehetett soha senki büntetlenül szembe – az egyetlen kivétel közel fél évszázad alatt az 1936-ban elhunyt zseniális Pavlov volt, akit hírneve és Lenin egykori rajongása óvott meg a bolsevikok dühétől.

Advertisement

Mindezek fényében érthető igazán, hogy mekkora cinizmus bújik meg Sztálin vejének, Jurij Zsdanovnak а Bolsevik folyóirat 1951/21. számában megjelent soraiban (melyeket 1952-ben átvett a Magyar Tudomány is):

A Virchow-féle elmélet hívei azonban érezték, hogy a Lepesinszkaja ellen irányzott érvek nem találtak célba, s ezért úgy döntöttek, hogy “többet erővel mint ésszel”. Az eredmény az volt hogy az “Orvos-egészségügyi dolgozó” című lapban támadás jelent meg Lepesinszkaja ellen, harminc aláírással. Nyilván arra számítottak, hogy ilyen “koncentrált támadással” belé tudják fojtani a szót és el tudják hallgattatni tudományos ellenfelüket. Ebben a kérdésben azonban elszámították magukat. Tudományos kérdéseket nem lehet szavazattöbbséggel eldönteni, és az aláírások száma nem növelheti a cikk tudományos érvelésének erejét. A győzelmet az új, élenjáró tudományos oldal, O. B. Lepesinszkaja oldala aratta, míg a “koncentrált támadás” hívei teljes vereséget szenvedtek.

A vélemények nyílt harcában, szabad vita folyamán Lepesinszkaja megsemmisítő csapást mért a Virchow-féle sejt-patológia elavult rendszerére.

Advertisement

Ha nem is eredményeinek, hanem inkább kitartásának és kapcsolatainak köszönhetően Lepesinszkaja nyolcvanévesen a csúcsra jutott.

Törő és a sejtszülés

Mint sok Sztálin-díjas szovjet kutató munkáját, Lepesinszkaja tanait is gyorsan exportálni kezdte a párt. A szovjet érdekszférában elismerést hozhatott egy-egy ilyen “eredmény” lefordítása, megismertetése a szélesebb publikummal.

Advertisement

Törő, aki a 2. világháború során eldöntötte, a tudomány mellett a tudománypolitika terén is befolyást nyer, a jelek szerint jó alkalmat látott ennek megvalósításához Lepesinszkaja művének magyarra fordításával (pontosabban csak a megszervezte a fordítást és előszót írt a magyar kiadáshoz, a valódi munkát egyik diákja, Müller Miklós és egy másik munkatársa, Iglóy Károly végezte el). Sőt: bár ez egykori munkatársai szerint már önmagában is elegendő lett volna az általa áhított Kossuth-díjhoz, nem elégedett meg ennyivel, hanem az MTA orvosi tudományok osztályának 1951. december 12-ei nyilvános ülésén a világ elé állt, hogy beszámoljon a “sejtszaporodás mechanizmusának új formájáról”.

Ez lett a később “sejtszülésként” aposztrofált jelenség, aminek a lényege talán első olvasatban nem annyira eretnek, mint Lepesinszkaja felfedezése, ugyanakkor pont annyira szembement a kommunisták által megvetett morgani kromoszómaelmélettel, mint Lepesinszkaja munkája a virchowi sejtelmélettel. Törő azt állította, a csecsemőmirigy (thymus) sejttenyészeteinek mikrokino filmfelvételeit elemezve arra figyelt fel, hogy időnként úgy keletkeznek új sejtek, hogy egy “anyasejt” citoplazmája kidudorodik, és abban úgy jelenik meg egy sejtmag, hogy közben az anyasejt magja (benne a kromatinjával) nem mutatja az osztódás jeleit. Ezt így írta le:

A jelenség szempontjából a leglényegesebb tehát az, hogy az anyasejt magjának hozzájárulása nélkül a protoplazmában az ott lévő nukleinsavak kémiai átalakulása útján új sejtmag formálódik ki. A megfigyelt új sejtszaporodási mód a sejtszülés, neonucleáris sejtoszlásnak, helyesebben neo-karyogenesisnek nevezhető, ha a többi sejtoszlási típussal akarnánk párhuzamban jelölni. Ez a jelenség igazolja a Lepesinszkaja-féle megállapításokat arra nézve, hogy az új sejt kialakításában nem szükséges a régi mag részvétele [...].”

Advertisement

Ma, amikor már rengeteget tudunk a genetikai anyag természetéről és szerkezetéről, nyilvánvaló Törő állításának abszurditása. 1952-ben a DNS szerkezetéről még viszonylag kevés ismerete volt a kutatóknak, a DNS szerkezetét csak két év múlva írták le, sőt még Hershey és Chase klasszikus kísérlete sem volt ismert, tehát arról sem volt konszenzus, mi is az örökítőanyag (Törő a cikkében energiaforrásként tekint a nukleinsavakra). Ugyanakkor egy dolog már akkor is biztos volt: az örökítőanyag a DNS-tartalmú sejtmagban, a kromoszómákon van, és kromoszómák csak kromoszómából keletkeznek a sejtosztódás során. Ez a Thomas Morgan nevével fémjelzett genetikai iskola közel fél évszázados eredménye volt. Törő megfigyelése – ha igaznak bizonyul – ezt forgatta volna fel fenekestől.

Ennek megfelelően a munkája azon kevés nem szovjet eredmény közé tartozott, amire még a Szovjetunióban is felfigyeltek, ott is elismertek, és Törő a Varsói Szerződés más tagállamainak tudományos újságjaiban is beszámolhatott eredményeiről.

Advertisement

Törő és Lepesinszkaja munkája Magyarországon szédítő gyorsasággal került be a tankönyvekbe és az ismeretterjesztő irodalomba. A Kontra–Stóhl-féle 1953-as gimnáziumi tankönyvben már majdnem kilenc oldalon keresztül foglalkoztak a sejtelmélettel Lepesinszkaja és Törő munkásságának szemszögéből, arra az üdvözítő felismerésre jutva, hogy:

A materializmus és idealizmus harca a sejtelméletben is megnyilvánul, a dialektikus materializmus alapján álló tudósok azonban ezen a területen is diadalt aratnak.

A dolog szépséghibája csak az, hogy sem addig, sem azóta nem figyelt meg senki a sejtszüléshez hasonló jelenséget. Törő eredeti felvételei már nem elérhetők, így nem ellenőrizhető, hogy pontosan mit látott (egyes interpretációk szerint visszafelé vetített le egy sejtbekebelezési eseményt, és az tűnhetett “sejtszülésnek”), de ma is élő egykori kollégái egyöntetűen kizártnak tartják, hogy ő maga valóban hitt volna a elméletében.

Advertisement

Ezt látszik alátámasztani, hogy Törő később nem folytatott a “sejtszüléshez” kapcsolódó kutatást, és sosem publikálta fajsúlyos tudományos lapban az eredményeit. Itthon csak az MTA Orvosi Tudományok Osztályának Közleményei közt találhatjuk az előadás részletes beszámolóját, amit az Acta Morphologica Academiae Scientiarum Hungaricae-ben megjelenő német nyelvű cikk, valamint a Természet és technika újságban megjelent ismeretterjesztő írás egészített ki. Árulkodónak tűnik Lepesinszkaja könyvéhez írt előszava is, melynek egy mondata, a fentiek figyelembevételével, nehezen tekinthető másnak, mint cinkos kikacsintásnak:

Lepesinszkaja könyvét azonban mégsem úgy kell olvasnunk, mint egy értékes kísérleti munka leírását, hanem úgy, mint egy olyan munkát, mely minden részletében a dialektikus materializmus filozófiájából nőtt ki, s mely mintaképe a pártos tudományon alapuló kutatásnak.

A Kossuth-díj mindenesetre további kapukat nyitott meg Törő előtt, így nekiláthatott, hogy megvalósítsa tudományszervezői ambíciót, és sokkal nagyobb elismerést és támogatást vívjon ki a kísérletes biológiának Magyarországon. A következő két évtizedben szédítő munkát végzett.

Advertisement

Az Akadémián ő volt a motorja annak, hogy az “orvosi tudományok osztálya” előbb “orvosi és biológiai tudományok osztályává” váljon, majd később két külön – orvosi és biológiai – osztállyá váljon. Egy ideig ő maga szerkesztette az Akadémia Acta Biologica Hungarica és Acta Morphologica Hungarica folyóiratait, új irányt szabva nekik (amelyek a maguk szerény impakt faktorával mindmáig a kevés, itthon megjelenő, de külföldön is jegyzett tudományos folyóirat közé tartoznak).

Az 1954-ben megalakuló KOKI (Központi Orvostudományi Kutatóintézet) morfológiai osztályának létrehozása is az ő nevéhez fűződik – ennek 1971-ig vezetője is lett (párhuzamosan az Orvostudományi Egyetem Szövet- és Fejlődéstan Intézeténél betöltött vezető pozíciójával). 1961–64 közt a Budapesti Orvostudományi Egyetem rektora, s mindezek mellett ‘63 és ‘67 közt országgyűlési képviselő is volt.

1959 és 1966 közt a Természettudományos Ismeretterjesztő Társulat elnöke, elnöksége alatt indult a Valóság, de ezalatt lett az egykori Természettudományi Közlönyből Természet Világa, az Akvárium és terráriumból pedig Búvár. Elvitathatatlan tény, hogy kevés ember tett Törőnél többet az experimentális biológiáért és a tudományos ismeretterjesztésért Magyarországon. És mindezt, ahogy egykori munkatársa, Csaba György fogalmazott: “Lepesinszkája tévtanainak támogatása nélkül nem tehette volna meg.”

Advertisement

Lepesinszkaja után

Lepesinszkaja tanainak térnyerésénél csak a bukásuk volt gyorsabb. Sztálin 1953-as halála után protezsáltjainak pozíciói meggyengültek, és immár Liszenko támogatása sem bizonyult elegendőnek, hogy a magát újabban az szódabikarbónás fürdők (nem létező) élethossznövelő hatásának bizonygatásával lejárató Lepesinszkaját megóvja a kritikától. Ugyan haláláig meglepően nagy tekintélynek örvendett a Szovjet Orvostudományi Akadémián (egyes beszámolók szerint azon kevés tudós közé tartozott, akik ajánlásokat tehettek Nobel-díjakra), de ez már egyáltalán nem azt jelentette, hogy nézeteit komolyan vették volna. 1955-ben egy szovjet konferencián átszakadt a gát, elkezdték nyíltan bírálni munkáját, 1958-ban pedig már az amerikai Science is lehozta két szovjet kutató, Zsinkin és Mihajlov metsző kritikáját.

1963-as halálát követően Lepesinszkaja és életműve szinte a teljes feledésbe merült, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom ötvenedik évfordulójára rendezett ünnepélyes tudományos ülésen a nevét sem említették. (De a “tizenhármak” megbélyegzését csak 1989-ben vonták vissza.) A szovjet újságokban megjelenő kritikákra máshol is felfigyeltek, és nem haboztak gyorsan ejteni Lepesinszkaja tanait, így azok hamarosan már csak “a hibás tudományos elméletek” kontextusában kerültek elő Magyarországon is. Az MTA 1958-as előadássorozata során Fogarasi Béla például így fogalmazott:

Jellemző pl. a Lepesinszkaja által kifejtett hipotézis fogadása. Ez a hipotézis — a sejtes élet keletkezése a nem sejtes életből — teljesen megfelelt a dialektikus materializmus általános tételeinek és Engels biológiai gondolatainak. Ez nyilván egyik oka volt annak, hogy Lepesinszkaja munkája igen pozitív fogadtatásban részesült. A kísérleti anyag azonban nem bizonyult meggyőzőnek!

Advertisement

Törő maga is hamarosan számos kritikához adta a nevét – ezeket a legtöbbször intézetének dolgozói írták, de nevének feltüntetésével ő maga is jelezte, hogy azonosul velük. Ugyanakkor sem akkor, sem később soha senki nem kérte számon rajta, miért adta a nevét Lepesinszkaja sületlenségeihez, és miért támogatta azokat saját “eredményeivel”. Így nyilvánosan sosem kellett számot adnia döntéseiről, későbbi visszaemlékezéseiben pedig kerülte a témát.

Epilógus

Könnyű lenne Törő ügyére úgy tekinteni, mint egyszerű kisiklásra, amit a 20. század bizarr politikai rendszerei kényszerítettek ki. Ha azonban egyszerűen a motivációit nézzük, egy nagyon is gyarlóan emberi és nagyon is örök kutatói magatartást fedezhetünk fel: a siker és az elismerés felé vezető rövidebb út keresését. Ez pedig, ahogy azt az elmúlt évek botrányai bizonyítják – fizikában Jan Hendrik Schön, pszichológiában Diederik Stapel és Marc Hauser, biológiában a klónozó Woo Suk Hwang – egyáltalán nem egy idejétmúlt probléma. Mindig akad kutató, aki – sokszor a saját igazáról való teljesen őszinte meggyőződéstől hajtva – hajlandó képet hamisítani, adatsort kitalálni, jegyzőkönyvet fabrikálni a sikerért. Hogy mikor melyik rendszer mennyire ösztönzi és mennyire bünteti ezt a fajta magatartást, az persze változó.

Advertisement

(A poszt elsősorban Müller Miklós Orvostörténeti Közleményekben megjelent Egy 1952-es Kossuth-díj – A dialektikus szovjet sejtbiológia rövid regnálása Magyarországon című cikke, illetve Jakov Rapoport könyve alapján készült. Hálával tartozom Müller Miklósnak és Csaba Györgynek a témába vágó beszélgetésekért, illetve a szöveg kritikus átolvasásáért, Röhlich Pálnak a Törő Imrére vonatkozó információk megosztásáért, valamint Vajda Zsuzsannának, Havas Ferencnek és Markó Ferencnek az irodalmazásban nyújtott segítségért. A Magyar Filmhíradó 1952/13. adásából származó, a Kossuth-díj-átadást ábrázoló kép a Magyar Nemzeti Digitális Archívum engedéjével került ide, köszönet jár Jeney Alexandrának a szkennelésben nyújtott segítségéért. A Szabó Lőrinccel való levelezés a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ archívumában található Ms 4687/196-197 jelzetszámmal. Köszönet Babus Antalnak, hogy engedélyezte a levelek bemutatását, illetve Kabdebó Lórántnak és Horányi Károlynak a kikeresésükért. A Lepesinszkaját ábrázoló képek a Moscow Conceptualism csoport honlapjáról származnak, Igor Makarevics engedélyével.)