Kedd este mesĂ©ltem, biztos van, aki emlĂ©kszik rĂĄ, hogy le szoktunk menni sĂ©tĂĄlni szenteste, Ă©s akkor ugyanĂșgy szĂĄmolgatjuk a karĂĄcsonyfĂĄkat, mint rĂ©gen. Most valahogy viszonylag kĂ©sƑn jutottunk el idĂĄig, kilenc Ăłra körĂŒl, lehet, azĂ©rt sem jutottunk sokkal többig tucatnĂĄl.

Viszont talĂĄltunk hĂĄrmat is kint az utcĂĄn. Hogy pontosabb legyek, az egyik, ami vilĂĄgĂ­t is, egy elƑkertben vagy miben volt, de a mĂĄsik kettƑ teljesen kint, szĂ©pen feldĂ­szĂ­tve meg minden.

Érdekes, hogy ezeket nem bĂĄntja senki mifelĂ©nk, Ă©s ilyenkor Ă©n örĂŒlök kulturĂĄlisan, hogy itt lakom. Az Ă©lmĂ©ny nem Ășj, abbĂłl a szempontbĂłl, hogy valamĂ©k tĂ©len, amikor sokĂĄig kitartott a hĂł, itt hĂĄtul a kis ligetĂŒnkben hetekig Ă©pen, egĂ©szsĂ©gesen Ă©s dĂ©lcegen ĂĄlltak a hĂłemberek – sƑt valakik szuper hĂłvĂĄrat is Ă©pĂ­tettek, az is magasodott –, senki egy ujjal hozzĂĄjuk nem nyĂșlt.

Advertisement

EbbƑl is lĂĄtszik, hogy MagyarorszĂĄg nem teljesen remĂ©nytelen hely, mĂĄr bocsĂĄnat a kissĂ© talĂĄn ĂŒnnepĂ©lyes Ă©s mĂ©g inkĂĄbb messzemenƑ következtetĂ©sĂ©rt.