Volt, amit nagyon tudott a True Detective, és volt, amit nagyon nem

Az őrületes hype után a True Detective első évadának utolsó része megmutatta, hogy mi is ez a sorozat valójában. Kritika meg nyavalygás, erősen spoileresen!

Nyolc rész után vasárnap este végetért az HBO saját gyártású sorozatának első évada, ami rövid, kéthónapos futamideje alatt hatalmas kultuszt termelt maga köré. Vagyis nem a sorozat maga, hanem a rajongók, akik nézték. A True Detective nagyon rövid idő alatt Érdekes Sorozatból Fontos és Zseniális Sorozat lett nagyon sokak szemében. Abban nem vagyok biztos, hogy megérdemelten.

When the last light warms the rocks

A True Detective-nek vannak elvehetetlen érdemei. Két A-listás színész játszik benne, ráadásul úgy, hogy mindkettőjük munkája megközelíti életük legjobbját. Ez a friss Oscar-díjas McConaughey esetébe elég nagy szó, mert évek óta csak egyre jobb és jobb alakításokat nyújt, akár Steven Soderbergh férfisztriptízes filmjében, a Magic Mike-ban, vagy William Friedkin, a sorozathoz nagyon hasonló, taszító redneck-hangulatú Killer Joe-jában. A Mielőtt meghaltam, amiért végülis megkapta a díjat, csak egy olyan szerep volt, amire az emberek rizikó nélkül szavazhattak, hiszen ha valamit szeretnek az amerikai filmkészítésben, azok a megváltástörténetek. Killer Joe nem váltotta meg sem magát, sem másokat, hanem szadistán végigtrappolt egy csóró lakókocsis családon. A True Detective-nek kétségtelenül McConaughey a sztárja, Harrelson a második számú húzóneve, és Cary Fukunaga rendező az agytrösztje. Hirtelen nem jut eszembe más sorozat, ami megengedhette magának a luxust, hogy egy teljes évadját egy rendező készítsen, így bebetonozva azt, hogy a majdnem nyolc órája ugyanannyira egységesen stílusos.

És micsoda stílus! A True Detective úgy mutatta meg Louisiana tájait és azoknak a rejtett csücskeit, hogy bepárásodott tőle a tévém, Fukunaga pedig olyan képeket komponált, amik ikonikusak voltak, picit nevetségesek, de mindig lenyűgözőek. Még azok az amúgy spártai beállítások is, amikor Cohle-t és Hartot faggatták a jelenben, szavak nélkül képesek voltak rengeteget kifejezni. Fukunaga ráadásul a negyedik epizód végén megrendezte a modern tévézés egyik legjobb hosszú beállítását, amikor Cohle egyszemélyben lerendezi a motorosbandát, és azt a genget, amit a banda tagjai akartak kirabolni. Az a hat perc fantasztikus, és nincsen belőle még egy hasonló sem a True Detective-ben, viszont pontosan leírja azt, hogy milyen volt a sorozat stílusa általában: látványos, öncélú, egy kicsit azért vicces túlzás, de mindig lenyűgöző. Ide is rakom:

And the rattlesnakes unfold

A True Detective-nek vannak vitathatatlan hibái. Lehet, hogy pont a vonzó stílusa miatt, de hajlamos voltam én is elnézni a sorozat orbitális közhelyeit, mert az utolsó pillanatokban mindig képes volt elhitetni velem, hogy valami sokkal fontosabb és jelentőségteljesebb történik benne, mint amit én a szereplők szájából hallok. Ahogy Fukunaga az összes részt rendezte, Nic Pizzolato írta minden epizód forgatókönyvét, amelett, hogy a sorozat executive producere is volt. Pizzolato eddig íróként a Gyilkosság amerikai változatának írt két részt, sajnos azt a sorozatot három epizód után lekapcsoltam, úgyhogy nem tudok a munkájáról bármit is elmondani azok alapján. A True Detective alapján viszont igen. Pizzolatót mintha legjobban azok a kilencvenes évekbeli sorozatgyilkosos thrillerek ihlették volna meg, amik a Hetedik bombasikere után és alapján készültek, de a színvonalát egyáltalán nem érték el. Tudjátok, Csontember, 8mm, ilyesmik.

Ezért is volt nekem akkora csalódás az utolsó rész. Nem azért, mert azt vártam, hogy jöjjön a Yellow King, jelenlen meg egy galaxispalástban és kaszaboljon le mindenkit a lélekkardjával (ezt most csak így a seggemből húzom elő, de biztos vagyok benne, hogy a Redditen volt egy ilyen elmélet), hanem valami eredetibbet annál, hogy a gyilkos, aki köré az addigi nyomok alapján nem is egy kultusz, hanem egyenesen egy mítosz épült, az nem lehet a komornyik fűnyíró ember. A True Detective elhitette velem, hogy több minden forog kockán. Hogy a hazugságok a jelenkori vallomásokban fontosak. Hogy a főszereplőink megbízhatatlanok. Hogy a fura kanyarok (megcsalások, addikciók, beszámíthatatlanságok) az életükben mind egy csomópontban fognak összeérni.

Ehhez képest egy kidekorált barlangban dulakodás és kerti eszközök rendeltetésellenes használata után agyonlövik a gyilkost, aki egyébként az egyetlen, első pillanattól igazán gyanús szereplője volt a sorozatnak. A Yellow King? Carcosa? A titkos társaság, akik gyerekeket rabolnak el, erőszakolnak és gyilkolnak meg az erdőben? A True Detective azt akarja lenyomni a torkomon, hogy az elvarratlan szálak a koncepciójának és a világnézetének a részei, de a befejező rész után úgy gondoltam, hogy ezek csak koncok voltak nekünk. Én pedig ebben a sorozatban nem a koncokat szerettem, hanem a tisztességesen feltálalt gumbót.

Van értelme annak, amit mondok? Nekifutok megint.

Mountain cats will come

Az amerikai tévésorozatokat, mint általában minden mást a világtörténelemben valaha, a technológia fejlődése változtatta meg. És egy tévésorozat, ami pontosan az új technológia kiszolgálására készült. Az újítások a HD-felbontású tévék és a műsorokat visszatekerhetőve tevő Tivo voltak, a sorozat pedig a Lost.

Most ne úgy gondoljatok a Lostra, mint arra, ami a végére lett. Nem kell a purgatórium, a könnyes búcsúk, sőt, a harmadik évaddal meg a ketrecbe zárt hősökkel se foglalkozzunk. Hanem a második évad 17. részére, amikor Locke egy pillanatra meglátja a csak UV-fény alatt látszódó térképet a bunker belsejében. Tíz évvel korábban egy ilyen gesztusnak semmi értelme nem lett volna, egyszer lemegy a tévében, az ember talán felveszi videóra, de akkor sem tudja értelmes minőségben visszanézni. 2005-ben viszont a nézők már meg tudták állítani, tökéletes minőségben elemezni, és egyáltalán nem mellesleg megbeszélni az egészet az interneten. Ha jó tévéd volt és vettél hozzá egy Tivót, akkor elnézegethetted órákig a térképet, és rengeteg háttérinformációt tudhattál meg a Dharma Initiative-ról, meg az egész bunkerhálózatról, ami aztán egyre nagyobb szerepet és egyre kevesebb értelmet kapott a Lostban.

Amikor Plankó Gergő megírta február végén a True Detective körüli elméletekről szóló cikket a 444-re, én csak pislogtam. Tök jó cikk, félre ne értsetek, csakegyáltalán tudatában sem voltam annak, hogy egyáltalán elméletek léteznek. A filozofikus humbug (Az idő egy lapos kör) ellenére úgy éreztem, hogy semmi olyasmi nem volt a TD-ben, amiről spekulálni lehetett volna. A gyilkosság rituális része az elejétől fogva világos volt. A kihallgatott tanúk a ördögimádó szektáról nem hazudtak.

A 444 cikkénél volt egy olyan érzésem, hogy a TD nincsen tele vörös heringekkel, azaz direkt félrevezető nyomokkal, amik másokra terelik a gyanút, hanem a túlnyomórészt netes közönség halászott ki magának ilyen álnyomokat. Az egyetlen szándékos félrevezetés akkor történt, amikor a jelenkori detektívek próbálták Hart fülébe ültetni a bogarat, hogy Cohle gyanúsan viselkedik, hiszen rajta kívül bárki, aki gyanúsan viselkedett (Tuttle, a fűnyíróember), az sáros is volt. Azért lepődtem meg az elméleteken, mert nekem a szöveg nem adta magát ehhez a pöcsölős analízishez. Én minden pillanatban úgy éreztem, hogy azt kapom, amit látok, és nem azért, mert baromi okos vagyok (nem vagyok az, sosem találom el soha elsőre, hogy ki a gyilkos bármiben), hanem mert akármilyen szögből próbáltam nekimenni a True Detective-nek, ugyanazt kaptam. Ugyanazt a lapos kört.

Amikor az io9 bedobta az irodalmi utalás megfejtését, azaz hogy Pizzolato a Yellow Kinget és Carcosát egy XIX. századi horrortörténetből vette, ami H.P. Lovecraft előtt lovecrafti volt, akkor tűnt először, hogy a TD próbált valami mélységet adni egy olyan történetnek, ami addig ponyva volt. Amikor aztán a sorozat semmit nem kezdett az utalásával, azon kívül, hogy sokezer rajongó figyelmét felhívta egy ingyenesen elérhető, 1895-ben írt szövegre, ami egyébként egy olyan drámáról szól, aminek az olvasása fokozatosan megőrjíti az embereket, az őrületet pedig az okozza, hogy megmondja az univerzum működésének sötét titkát. A True Detective lehet, hogy ezzel kacérkodott, de a sorozat végén elhangzó párbeszéd a fényről és a sötétségről engem nem egy kozmikus horrorra emlékeztetett, hanem egy olyan tinilányra, aki először hallgat bármit, amit kisminkelt férfiak szomorú hangon énekelnek.

Ha mindebből nem lenne világos, igen, csalódtam a True Detective végében, de képtelen vagyok haragudni az egész sorozatra miatta. Csak csalódás volt látni, hogy valami, ami ennyire szövevényesnek látszódik, az valójában két banális jelenettel (Carcosa és a kórház) ér véget.

To drag away your bones

Hogy mit jelent ez a True Detective jövőjére nézve, azt nem tudom. A sorozat koncepciója az, hogy minden évadban más rendező, más szereplőkkel, más történetet készítsen, de az első évadának a húzónevei pont a színészek és Cary Fukunaga voltak. Lehet, hogy ez lesz a Drót, na nem minőségben, hanem hozzáállásban. David Simon sorozata a második évadra radikálisan megváltozatta a témáját, és baltimore-i drogkereskedelemből hirtelen a kikötőkben dolgozó dokkmunkásokra váltotta a figyelmét.

Akárcsak a TD esetében, a Drótnál is egy ember felügyelte az egész sorozat írását. Igaz, talán senki sem mondta, hogy annak a sorozatnak a forgatókönyve a gyengéje.