Az úgy volt, hogy valamitől elhatároztam, elolvasom a négykötetes Piszkos Fred-trilógiát, és írok róla. Utána azonban vérszemet kaptam, és ennek következtében már a 11. Rejtő Jenő-könyvnél tartok egyfolytában, és közben eszembe jutott, hogy miért ne csinálhatnék egy ilyen sorozatot.

Nem vagyok szerénytelen – erről az oldalamról jól ismertetek már –, ezért sem tűztem a zászlómra annyi írót, ahány együttest Inkei kolléga, úgy sejtem, 50 pont okés lesz. Elég hosszú a praxisom ahhoz, hogy simán összeszedjek ennyit mindenfajta minőségi kompromisszum nélkül. És ha már sorozat, akkor ki mással is lehetne-kellene kezdeni, mint Rejtő Jenővel?

Advertisement

Rejtő Jenő 1905-ben született – márciusban lett volna 110 éves –, és nem egészen 38 évet élt. 1943. január 1-jén halt meg Voronyezs közelében, munkaszolgálatosként. Ez alatt a szomorúan és méltatlanul rövid élet alatt is rengeteg minden történt vele. Egészen fiatalon színész szeretett volna lenni, de ez nem sikerült – mert egyszer leejtette Törzs Jenőt –, és bokszolt is, ám edzője úgy orrba verte, hogy abba kellett hagynia ezt a szép sportot. Azután összevissza csavargott mindenfelé, Észak-Afrikát is beleértve. Volt heringhalász, mosogatófiú, kicsit még légiós is, ahonnan vagy leszerelték, vagy meglépett, ezt nem tudni pontosan, de nem is fontos.

Karinthy Frigyes, akiről rengeteget hallottatok már, bírta Rejtő Jenőt, és arra biztatta, hogy jöjjön haza és aknázza ki a benne szunnyadó kvalitásokat. Ez egyszer csak meg is történt. Azt mondják a szakemberek, hogy Rejtő éjszakázásai, konyakozásai, kávézásai és esetenkénti pofozkodásai közepette könnyen és gyorsan írt. Igazuk lehet, vagyis az életmű méreteit tekintve nem nagyon van okunk kételkedni ebben. Azon túl, hogy kabarétréfák és más színpadi jelenetek is kikerültek a tolla alól, mintegy negyven regénnyel hozakodott elő alig hat-hét éves írói pályafutása során. Hát ez egyáltalán nem kevés, hanem ellenkezőleg: roppantul sok!

Hogy a tudomány meg a kritika mit gondol róla napjainkban, azzzal nem vagyok tisztában – szép dolog, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum tíz évvel ezelőtt 100. születésnapja alkalmából nagy kiállítást szentelt emlékének –, de azzal igen, hogy régebben a ponyvairodalom peremén táncoltak a művei. Gondolom, azóta sincs ez másként, de emiatt amúgy semmi okunk hőbörögni. Rejtő Jenő nem magas, hanem szórakoztató irodalmat óhajtott művelni, és hihetetlenül jól tudta, hogy ezt hogyan kell csinálni. Ismerte a dörgés minden csínját-bínját. Az meg, hogy mindeközben olyan szövegeket alkotott, amelyek messze-messze kiemelték őt a masszából – minek hála csak azért sem ponyvaként vagy lektűrként olvassuk műveit –, nem afféle magától értetődőség, hanem különleges tehetségéből fakadó csodálatos bónusz.

Advertisement

Vagyis egyfelől Rejtő Jenő történetei tipikus hollywoodi történetek – nem véletlenül emleget minden áldott könyvében filmeket és filmírókat, értette ezt a művészeti ágat is –, amelyekben kevés dimenziós jók-gonoszok nyerik el méltó jutalmukat-büntetésüket a klasszikus dramaturgiájú kanyarulatok után következő végkifejletek alkalmából. Természetesen ezt sem szabad lebecsülni, hiszen tisztességről, bátorságról, barátságról, szerelemről olvasni akkor is jólesik, ha okoskodós entellektüellekként alapjában véve hajlamosak lennénk szofisztikáltabban megközelíteni az életet meg a világot, vagy legalábbis ilyeneket hiszünk magunkról.

Mindazonáltal a lényeg mégiscsak az, ahogyan ezek a történetek meg vannak írva. A humor, a könnyedség, a rengeteg nyelvi lelemény – ezektől van savuk és borsuk a Rejtő-regényeknek. Ettől sodornak magukkal és nem hagynak lankadni gyermeket és felnőttet, és ez az, ami miatt újra- és újraolvasva is működnek mind egy szálig. Ha nem is röhög az olvasó harsányan és szakadatlanul a már csaknem negyven éve ismert poénokon – bár velem Az ellopott futár vagy a Fülig Jimmy-levelek alkalmából jó néhányszor megesett ez újfent –, vigyorgás-mosolygás és kalaplengetős elismerés nélkül továbbra sem lehet elmenni mellettük. Nem is kell.

Hát igen, először tíz-tizenkét éves korom környékén olvastam Rejtőt. Az elveszett cirkálóval kezdtem, érdekes, hogy emlékszem, ahogy egy ilyen forró nyári napon levittem a szétnyitható nyugágyat a kertbe, betelepedtem a szilvafák árnyékába, és egy szuszra elfogyasztottam a könyvet. Utána elkezdtem vadászni a többit, szerencsére sorban kijött az életmű színe-virága az Albatroszban. Amit nem tudtam megvenni, azt kölcsönkértem – ma már bevallhatom: volt, amit elfelejtettem visszaadni tulajdonosának –, és egyik ahaélmény ért a másik után. Akkortájt természetesen A tizennégy karátos autó, a Piszkos Fred, a kapitány és a Néma revolverek városa volt a csúcs, és bár ezeket is nagyon nagyra tartom a mai napig, időközben felzárkóztak melléjük az olyan kevésbé pofozkodós, ám sűrűbb szövésű és szövegileg-irodalmilag kidolgozottabb darabok, mint a fentebb már említett futár vagy A szőke ciklon.

Advertisement

Ez a kidolgozottság is fontos. Az a helyzet ugyanis, hogy Rejtő tényleg mocskosul gyorsan írt, és ez több könyvén meglátszik. Úgy értve – ha szabad ilyet mondani –, hogy itt-ott ráfért volna egyik-másik műre a komolyabb-odafigyelősebb szerkesztői munka. Különösen ami a befejezéseket illeti. Elő-előfordul, hogy ezek csak úgy oda vannak kenve. Olvasok, a feléig-kétharmadáig úgy érzem, őrület, milyen kedvvel és sziporkázó fantáziával csinálta meg az író az alakokat, vázolta fel a felvázolni valókat, megyünk tovább, fogynak az oldalak, még mindig szinte az expozíciónál tartunk, de egyszer csak felgyorsul minden, és a döntő összecsapásra már alig jut idő és energia, egy lendülettel kapjuk a nyakunkba a fel- és a megoldást. Mint A megkerült cirkálóban. Vagy már a Piszkos Fred közbelépben is. Jó, az is lehet, hogy csak kellett már nagyon a honorárium, meg az is, hogy ott motoszkált valahol abban a csavaros-tekervényes agyban a következő sztori vázlata, oszt erősen-erősen kívánkozott kifelé. Az vesse rá Rejtő Jenőre az első követ, aki még soha életében nem kent oda csak úgy semmit.

Az irodalom nemcsak úgy van, bele a vakvilágba, ne higgyetek azoknak, akik azt állítják, hogy semmi befolyása nincs arra, hogyan fogtok élni. Az irodalom semmivel sem számít kevesebbet, mint egy politikus vagy akár egy társadalmi berendezkedés. Rejtő Jenő óriási hatással volt rám, ehhez nem fér kétség. Lépten-nyomon pofozkodni nem kezdtem el tőle, bár talán nem lett volna hülyeség – tényleg, az megvan, hogy a világa helyenként milyen perfektül egyezik a Bud Spencer–Terence Hill-filmek világával? –, abban viszont, hogy többé-kevésbé megtanultam magyarul írni, elképesztő szerepe volt. Az ment hosszú időn át, hogy ültünk Pogárral az órákon a padban, csendben, szerényen, és egyebet sem csináltunk, csak leveleztünk, Fülig Jimmy stílusában, és próbáltuk visszatartani a röhögést, hol több, hol kevesebb sikerrel. Kár, hogy nincsenek már meg azok a füzetek, kíváncsi lennék, hogy milyenek voltunk.

Mondom, az egész szabadságom Rejtő Jenővel telt most – mármint könyvileg, mert hát csináltam mást is, mint tudjátok –, és azóta is vele tartok esténként egy-két óra erejéig. Éppen befejeztem Az elátkozott partot, utána meg elkezdtem A három testőr Afrikábant. Hogy kb. 1978 óta kb. hányszor tettem magamévá ezeket a köteteket, azt nehezen tudnám megszámolni. Hogy nem unom őket sokadszorra sem, az viszont kézenfekvő tényfaktum. Úgy néz ki, nem kopnak ezek semennyire. Azt ugyanakkor, hogy manapság is beléjük lehet-e bolondulni úgy, ahogyan mi bolondultunk beléjük annak idején, nem én vagyok hivatott megmondani.

Advertisement

Viszont kíváncsi volnék rá. Klassz lenne, ha igen lenne a válasz. Na jó: olvassatok mindennap!