​Miért cikik a vadászok és miért menők a horgászok?

Lelőtt vaddisznóval pózolsz? Undorító pária vagy, gyilkos, a veszélyezetett fajok hóhéra. Kifogott hallal teszed ugyanezt? Te vagy a kúlok királya.

Azt kérdezte Albert egy posztjában, hogy "Miért gyalázat lelőtt állatokkal pózolni, ha kifogott halakkal nem az?"

Azért kérdezte, mert a foci-vébé egy mikrohírességével, a meccsközvetítések vágóképszereplőjeként híressé lett belga csajjal a L'Oréal azért bontotta fel 3 nap után a vele pikkpakk megkötött álom reklámszerződést, mert kiposztolt magáról egy vadászfotót, amin egy nagy, lelőtt antiloppal pózol. És nyilvánvaló, hogy ha egy méter nyolcvanas harcsa mögött térdelne a képen, akkor nem lenne semmi.

Szerintem egyszerűen azért, mert a vadászok általában emlősállatokkal pózolnak, amik a Cukisági Rendszertan legelitebb osztályát alkotják, míg a néma, hideg, nyálkás vagy szúrós halak sokkal lejjebb helyezkednek el a skálán, a férgekénél mondjuk erősebb, de a madarakénál gyengébb pozícióban. Az állatok elpusztításának morális megítélése pedig egyértelműen azok cukisági fokának felel meg. Az embergyerekek több százezer éve aranyos emlősökről szóló sztorikat hallgatnak elalvás előtt, miközben egészen Nemóig nem tobzódtunk a furfangos márnákban, rettenthetetlen vaskos csabakokban, önfeláldozó pinafésűkben, csalafinta makrélákban és más halhősökben.

​Miért cikik a vadászok és miért menők a horgászok?

A vadászfotókon látható zsákmányról ráadásul tudjuk, hogy azt ez esetek döntő többségében lőfegyverrel szedték le. Ezt jól át tudja élni mindenki, függetlenül attól, hogy állatvédő-e. Gyerekkorunktól kezdve ezerszámra látunk embereket lelőni filmen, tévében és könyvben, és szinte mindenkinek van legalább távoli rokona vagy ismerőse, akit agyonlőttek. Ehhez képest mennyivel kevesebb családtörténetben hallani, hogy a nagypapát 1944 januárjában kukoricacsalival megakasztották a Ferenciek terén, és hiába rohant be a Jégbüfébe, majd a Klotild palota halljába, végül az Eskü téren át a Belvárosi Plébániateplomba, sajnos sikerült kiorsózniuk, aztán lerántották a Dunába, és pár óra múlva bő olajban kisütötték.

​Miért cikik a vadászok és miért menők a horgászok?

Ha a gyerek a parkban, szaladgálás közben agyontapos egy gilisztát vagy egy nagy bogarat, legföljebb azon aggódsz, hogy el ne csússzon rajta. Ha egy verébfióka, egy gyík vagy egy eltévedt szalamadra fejére tapos a szeleburdi, már felszisszensz, de ha egy kiscicát, vagy akár csak egy nyulat tapos agyon, azért a legmegengedőbb szülő is akcióba lép.

Vannak még önmagukban teljesen igaz, de szerintem nem döntő szempontok, mint

  • a vadászok trófeafotóin az állat okszerűen mindig egy többé-kevésbé friss dög, míg a pecások kamerába tartós képeinek többségén a hal aktuálisan még él, és az esetek egy részében nem is fog meghalni, hanem pillanatokon belül szabadon engedik
  • a horgászok többsége – legalábbis Magyarországon – a végén mégiscsak megfőzi és megeszi a lefotózott zsákmányt, és a közvélekedés, ha jól érzem, morálisan mindenképpen elfogadhatóbbnak tartja a hobbiból történő, de mégiscsak haszonelvű húshorgászat eredményének fotózgatását, mint a büszkélkedést a pusztán szórakozásból elejtett zsákmánnyal.

​Miért cikik a vadászok és miért menők a horgászok?

De a mögöttes kérdés mintha az lenne, hogy az emberek általában miért tartják esetleg zizzent, de alapvetően okés szórakozásnak a pecázást, és miért számít egyre cikibbnek a hobbivadászat. Annyira, hogy egy világcég ne merje bevállalni arcának azt, aki – feltehetőleg abszolúte legálisan – vadászott, majd lefotózta az eredményt. Miközben a vadászat a bolygón mindenütt engedélyezett időtöltés, több millió földlakónak a napi életfenntartás része, kifejezetten ciki dolognak pedig szerintem csak a nagyvárosi urbánus népesség egy része tartja. De a nagy világcégek leginkább persze ki mást céloznának, mint a nagyvárosi urbánus népességet?

Egy totális kívülállónak a legtöbb horgászmódszerben nincs semmi gusztustalan, egy istenetelen nagyot dörrenő fegyver viszont majdnem mindenkinek ijesztő.

A vadászatot sokan azonosítják veszélyeztetett fajok passzióból történő ritkításával. A horgászatot nem. De ez pusztán azért van, mert az átlagember sokkal több emlősfajt ismer, pontosabban vél ismerni, mint halat, így ha valaki egy döglött, pöttyös, macskaszerű állatot tart a kezében, sokan automatikusan zoohitlernek tekintik, míg a magyar bucót lencsébe tartó pecás csak egy kedves bolond, valami hülye hallal.

A vadászat elítélésének legfontosabb oka mégis a fejlett fogyasztói társadalmak kollektív lekiismeret-furdalása. A világban egyre kevesebb a vad, főleg a látványos, négylábú, a távolból szeretgethető, animgiférett szőrös vad. Igaz, hogy halból is egyre kevesebb van, de döntő különbség, hogy az nem látszik. A vadak eltűnésének ugyan nem sok köze van a vadászathoz, a manapság dívó hobbivadászathoz meg végképp semmi, de nincs könnyebb annál, mint azt tenni meg bűnbaknak, aki szórakozásból lőfegyverrel lő oroszlánt. Az emberiség nem gyűlölheti saját magát, amiért városokba szerveződve győztes civilizációt épített ki, és kiszorította előhelyéról a farkast, sokkal praktikusabb egy jóval kisebb alcsoportot gyűlölni, amelyik lelövi a farkast, sőt arról fotókat is megoszt. Okés, a legkeményebb szandálos környezetvédők azért igazából gyűlölik az emberiséget. De a vadászat megvetése nemcsak rájuk korlátozódik.

A megvetés szempontjából az persze egyáltalán nem számít, hogy az ember által sűrűn lakott tájakon a hobbivadászat sokkal inkább használ, mint árt a veszélyeztetett fajoknak.

Az antilopgate mindezzel együtt talán nem tört volna ki, ha egy döglött állattal való mosolygós pózolás nem lenne mégiscsak bizarr dolog. A horgászoknak ebben is előnyük volt a vadászokkal szemben: a pecás trófeafotózásban az elmúlt tíz évben valóságos rendszerváltás zajlott le ugyanis. Korábban összevissza fotóztak friss, élő és egynapos, döglött, már kifehéredett halakat, aztán szájbilincsre fűzött, vérző példányokat, meg a szemgödrükbe nyúlva tartott pontyokat. Ma már csak a legnagyobb prolik csinálnak ilyet, mert – nem az értetlen külvilág ostoba beszólásai/kommentjei, hanem a horgászközösség saját belső kritikái miatt – ez mára egyszerűen cikivé vált. Kortárs zsákmányfotóból normál lapban vagy blogon csak olyan jelenhet meg, amin az állat ép, egészséges, élő és akár el is lehetne ereszteni a következő pillanatban.

Kétségtelen, hogy a vadászok ezt nem tudnák egy az egyben lemásolni, bár vicces lenne, ha a jövő pózolós trófeafotóin a delikvensek tiszta erőből szorítanák le a rúgkapáló szarvasokat, hogy később, kamerán kívül lőjék le őket. Szóval, a pecás recept nem működik, de a vadászoknak mágis ki kell találniuk valamit, vagy olyan rossz lesz a PR-juk, hogy mindeggyé válik, morálisan és valóságosan jó dolog-e hobbivadászni.