Én eddig csak hallottam róla, de most már tanúsíthatom, hogy tényleg így van. És még messze sincs, szóval egy hosszú hétvégére ideális.

Wachaut kicsit átverés az osztrákok Dunakanyarjának nevezni: némi hasonlóság van ugyan a mienkével, de egészen más pálya. Nem véletlenül nevezik kultúrtájnak, ami világhírű a bortermeléséről, tele van műemlékekkel, és több száz éve érintetlen, egységes megjelenésű, barokk falvak és kisvárosok váltakoznak szőlőkkel és sárgabarackligetekkel.

A vidék (gyakorlatilag a Duna Kremstől Melkig tartó, mintegy 30 kilométeres szakasza) ráadásul teljesen ráállt a biciklis turizmusra, keresztül-kasul szelik a bicikliutak a környéket, és könnyedén bérelhetünk is kerékpárt, egy egész napra 12 euróért.

Van, aki mindezt borkóstolással szereti kombinálni (Albert is közéjük tartozik), én viszont a zöldveltelinit is nehezen tudom megkülönböztetni a rizlingtől (ez a két legtipikusabb bor a vidéken), úgyhogy nem ez volt az utazás fő célja. Noha amit kóstoltam, az mind jó volt!

Advertisement

Az Ausztriát hozzánk hasonlóan meghódító trópusi hőség miatt attól tartottam, meghiúsul a háromnapos biciklizgetés, városnézés, jókat evés-ivás, amit eredetileg szerettünk volna, és helyette marad a hűsölés a Dunában. Nem így lett, de legalább már tudom, hogy kánikulában nem túl gyakorlott biciklistaként is lazán le lehet nyomni napi 30-40 kilométert, ami a menetszél miatt még kellemesebb is, mint sétálni.

Na és mi maradt meg a leginkább Wachauból? Ezek:

1. Sárgabarack

Az osztrákok (de a németek is) általában kihozzák a maximumot az idénygyümölcsökből, zöldségekből, legyen az spárga, tök vagy most a sárgabarack. Utóbbinak nemcsak szezonja volt most, de amúgy a bortermelés mellett Wachau másik fő büszkesége.

A wachaui barackos gombóc talán a leghíresebb feldolgozási mód, amiből többet is ettem, és kicsit más, mint a mi barackos gombócunk, de hogy miben rejlik a különbség, azt képtelen vagyok megmondani. Mindenesetre ki ne hagyja senki, ha arra jár.

Advertisement

Ami még jobb, hogy mennyire kreatívan használják fel a barackot: a gombóc mellett találkoztam vele palacsintában, likőrként, pálinkaként, fröccsként, fagylaltként, kézkrémként, szappanként – és még biztos kihagytam egy csomó mindent. Volt étterem, ahol minden egyes ételbe belecsempésztek egy-két félbevágott barackot, legyen szó resztelt májról, vadasról vagy rántott cukkiniről.

2. A fejek a vízben

Első nap, amikor lementünk a Duna-partra Spitznél, egy lelket nem láttunk a folyóban fürödni, pedig nagy kedvünk lett volna hozzá, mindössze egy fizetős strandot találtunk száz méterre a parttól. Épp megkérdeztünk egy kutyát sétáltató helybélit, lehet-e itt valahol úszni a Dunában, amikor meghökkentő kép tárult a szemünk elé: a sebes sodrású vízben egyszer csak feltűnt pár fej, majd mire kettőt pislogtunk volna, el is tűntek a kanyarban.

Első látásra nem lehetett megállapítani, akaratuk ellenére elsodort nyugdíjasokról vagy szándékosan a sodrást kihasználó helyiekről van szó, de aztán a nyugodt viselkedésükből az utóbbira következtettünk. Később még több ilyen, gyakran 5-6 fős csoportot láttunk, gyakran a széles folyó közepén utazva, noha azon nagy utasszállító hajók is közlekedtek.

Ami nem volt világos, hogy ezek a gyakran több kilométert is sodródó fejek hogy oldják meg a visszautat? Várja őket pár kilométerrel lejjebb egy furgon törülközőkkel? Hol hagyják a cuccaikat? Egyáltalán, sose láttunk egy csoportot se kiszállni, csak lefele utazni. Végül egy helybeli felvilágosított, hogy bizony visszasétálnak akár több kilométert is, és csak a helybeliek csinálják, akik már ismerik az áramlatokat. Ezzel el is vették a bátorságunkat attól, hogy mi is kipróbáljuk, így csak egy pár méteres szakaszon kispályáztunk a part mellett. Talán legközelebb!

3. Heuriger

Albert azzal hitegetett, hogy a bicikliutak mellett egymást váltják majd a kis borvendéglők, azaz a heurigerek, ahol olcsón lehet házias ételeket enni. Ehhez képest három napon keresztül csak hiábavalóan hajkurásztuk a heurigereket, és volt egy olyan pont is, amikor már azt hittem, soha nem jutok el egybe sem. Valahogy minden közbejött: túl későn vagy túl korán jöttünk, pont azon a vidéken nem volt egy sem, vagy amelyik igen, az zárva volt, hiszen ezek nincsenek mindig nyitva. Olyan is akadt, amelyikben nem volt egy lélek sem, beleértve a személyzetet is.

Szóval, rosszkor voltunk rossz helyen, és amikor pont kellett volna, akkor sose jött szembe egy működő heuriger sem. Végül az utolsó napon, a hazaindulás előtt közvetlenül csak találtunk egyet, ráadásul öt perc sétára a szállásunktól, Spitzben. Ez volt a Grossinger, amely tényleg olyan volt, amilyennek elképzeltem: kicsit esetleges (egy parasztház teraszára tettek ki pár asztalt, az ételeket egy ablakon adogatták ki a pincérnek), de finom és tényleg olcsó. Ha arra járnátok, ne bénázzatok, inkább nézzétek meg a heurigernaptárt (mert ilyen is van), megéri.

Advertisement