Film készült a magyarok kedvenc daláról, de nem pont az a film, amit gondoltam volna.

Biztos gyűlölöd ezt a dalt, de azért tegyél egy próbát – igyekezett kedvet csinálni nekem a filmbemutatóhoz a rendező, Lévai Balázs. Pedig nincs igaza. Nem gyűlölöm én a Most múlik pontosant, noha volt idő, amikor tényleg többször kellett hallanom az ideálisnál. Vannak azonban dalok, amik túl vannak azon a ponton, hogy egyáltalán érdemes legyen utálni őket – ennyi erővel gyűlölhetném a Himnuszt vagy a Kossuth-nótát is.

Advertisement

A Most múlik pontosan a maga számtalan feldolgozásával együtt egész biztosan az elmúlt évtized legnépszerűbb magyar dala: a Quimby pont tízéves eredetijét a Csík Zenekar három évvel később dolgozta át, én úgy emlékszem, hogy 2009-ben már a csapból is ez folyt, és ez néhány évre így is maradt. Ma már kicsit ritkábban hallani talán, de esküvőkön és hasonló mulatságokon még biztosan évtizedekig ott lesz.

Fel voltam tehát készülve arra, hogy az Engedem, hadd menjen ezt a folyamatot próbálja végigkövetni: a dal születését, népszerűvé válását, kismillió feldolgozását stb. Tulajdonképpen ez sem lenne teljesen érdektelen, hiszen már rájöttem egy ideje: dokumentumfilmek esetében a legfontosabb, hogy legyen történet. Itt pedig van sztori, nem is rossz. De szerencsére a film nem elégedett meg ezzel.

Ehelyett egy isten háta mögötti erdélyi faluban kezdődött, majd becsatlakozott hozzá két másik szál. Lévai ugyanis a dal történetében legfontosabb szerepet játszó három előadót követi párhuzamosan, és mindhármuk életében talált közös motívumot: az újrakezdést. Kiss Tibi ugyebár az elvonó után írta meg a dalt, Csík János egy majdnem végzetes autóbaleset után kezdett ismét zenélni, úgy, hogy először járni kellett megtanulnia újra, míg a Csík-féle feldolgozásban szereplő mezőségi népzenei motívum Varga “Balog” László zenekarától származott, aki halála után az erdőszombattelki zenekarnak is újra kellett kezdenie mindent.

Advertisement

Ezek a sorsok bomlanak ki előttünk, egészen addig, amíg így hármasban – Kiss Tibor, a Csík Zenekar és az erdőszombattelki zenekar – adják elő a dalt Marosvásárhelyen tavaly ősszel. Fokozatosan derül csak ki, hogyan kerülnek a történetbe a magyarul már nem is beszélő erdőszombattelkiek (ott csak Varga László beszélt magyarul, a zenekart alkotó gyerekei nem), és az is, hogyan kapcsolódnak össze a szálak ehhez.

A film a lehetőségekhez képest próbál spontán maradni, ez néha nem jön össze, de még mindig talán az a legjobb módja a régebben történtek felelevenítésének, ha a szereplők újra eljátsszák a szituációkat – például amikor az erdőszombattelkiek megkapják emailen a Most múlik pontosant, meghallgatják, de egészen az ő részükig nem értik, mi közük van hozzá.

Az is nyilvánvaló, hogy gondolj bármit a dalszövegeiről, az Engedem, hadd menjen főhősei közül messze Kiss Tibi az, aki a leginkább filmre termett: az ő egyénisége, humora, spontánnak tűnő megnyilvánulásai elég sokat dobnak a filmen. A többiek láthatóan inkább hangszerrel a kézben érzik otthon magukat, de az erdőszombattelkiek félszegsége még kimondottan kedves motívuma a filmnek, különösen a végén, amikor több ezer ember ünnepli őket is Marosvásárhelyen.

Igazából tök sok megható rész van a filmben: ahogy az erdőszombattelki románok és az erdélyi magyar gyerekek együtt nézik Dzsudzsi egyenlítő gólját a román–magyaron, vagy a végén minden résztvevő együtt zenél a koncert után az öltözőben a maga örömére, az tényleg hatásos.

Az, hogy valaki megír egy popdalt egy budapesti konyhában, és tíz évvel később ennek köszönhetően tucatnyi, tök különböző hátterű ember sorsa találkozik egy ponton Marosvásárhelyen, már önmagában kerek sztori. Ebben a filmben pedig van még három másik történet, amik adnak egy pluszt a dal eddig is gondosan dokumentált történetéhez. És még az sem zavart közben, hogy jó párszor meg kell hallgatni a Most múlik pontosant.