Sose gondoltam volna, hogy csárdák menthetnek meg a keserű csalódástól

Írtam már erről: ha az ember elutazik valahova, eszik is ott. A gasztro az élmény része, kipróbálása nélkül semmit sem ér semmi. Arról már nem is beszélve, hogy mennyivel menőbb beülni valahova, mint májkrémet bontogatni. Na de vannak még problémák napjainkban.

Különös tekintettel a vidéki Magyarországra. Nem szívesen sznobulok – csak ha muszáj –, de a kétszáz tételes, műbőr borítós étlapoktól, a kacifántos fantázianevektől, a palacsintás erőlevestől és a kereskedelmi rádióktól általában kiver a víz. Főként, mert az előítéleteket rendszerint keserű tapasztalatokra váltja a kegyetlen gyakorlat. A legmókásabb eset Szilvásváradon esett meg velünk néhány évvel ezelőtt, amikor megkérdeztük a pincért, mi a különbség a két pisztráng között – pontosan nem emlékszem, talán szomszédasszony és bátyámuram módra kínálták őket, vagy valami hasonló –, és azt válaszolta, lényegében semmi, ezek csak nevek. Ekkor kellett volna menekülni, de nem tettük, úgyhogy meg is érdemeltük a szikkadt, olajos, állott, ehetetlen haltetemeket.

Sose gondoltam volna, hogy csárdák menthetnek meg a keserű csalódástól

Az elmúlt néhány napot Kőszeg környékén töltöttük. A fentiek szellemében fel is készültünk valamennyire – de később kiderült, nem eléggé. A szakirodalom azt forszírozta, hogy semmiképp se hagyjuk ki a Taverna Flórián éttermet a kisvárosban. Nagyon úgy tűnt, ez az a hely ottan, ami sokkal többet szeretne nyújtani a házias ízeknél és a nagy adagoknál. Úgyhogy meg is kerestük őt már az első este. Nem vinném túlzásba a részletezést, maradjunk annyiban, hogy teljesítményéről és különösen ár-érték arányáról ez jutott eszembe: minden konyha addig nyújtózkodjon, ameddig a takarója ér. Egyetlen elvben izgalmas variáció – pl. hideg törtkrumpli-saláta tökmagolajjal, marinált bundázott harcsa, pannacotta kávéval stb. – sem lesz menő pusztán attól, hogy elvben izgalmasnak tűnik. Meg is kell tudni csinálni ezeket ízletesre és harmonikusra. Ellenkező esetben csak a számla lesz masszív, a boldogság elmarad.

Úgyhogy nem is tértünk vissza ide a hátralévő napokban.

Sose gondoltam volna, hogy csárdák menthetnek meg a keserű csalódástól

Egy életünk, egy halálunk, azazhogy nézzünk most akkor valami egészen mást alapon másnap beestünk inkább Bozsok és Rohonc között a Határmenti Vigadóba. Egyszerű csárda ez, a szokásos külsőségekkel, meglepetéseket nélkülöző étlappal, emberes adagokkal, rengeteg osztrák vendéggel és szenzációs kilátással. A csárda, de hát ezt tudjátok, a magyar gasztro első számú csapdája. A legtöbbször úgy tesz, mintha igazi lenne, miközben semmi más nem tudhat hamisabbnak lenni nála.

Ehhez képest mit tudott a Határmenti? Egyebek közt tökéletesen aranyló, friss ízű Ujházy-tyúkhúslevest, roppanós zöldségekkel, szuper harcsapaprikást túrós csuszával, hibátlan szilvás palacsintát, nagyszerű réteseket. Minden, de tényleg minden klassz volt a maga számtalan buktatót rejtő műfajában, és úgy fizettünk 11 ezer forintot négyen – a tavernás számla kb. 35 százalékát –, hogy egy csomó mindent nem bírtunk megenni, így a pótvacsorát is megoldottuk.

Volt egy rövidke Tumblr-posztom szegény Bussay Lászlóról haláláról, amiben megemlítettem a helyet, és utána rám írt a szubkultúra egy ismert alakja, mondván, régebben szerette a Határmentit, de az utóbbi években mindig koppantak ott, nemcsak a konyha gyengélkedett, a pincérek is majmok voltak, csak az osztrákok körül ugrándoztak. Lehet, nekünk szerencsénk volt a délutáni időpont miatt is – nem volt telt ház –, de minden stimmelt. Vagy hullámhegy követi a hullámvölgyet mostanában.

Sose gondoltam volna, hogy csárdák menthetnek meg a keserű csalódástól

Még sokkal kevésbé volt telt ház a bándi Udvarházban. Erről az étteremről bizonyára többen és többet hallottatok már, azt hiszem, az év csárdája címet is megkapta a GM-től. Én több mint tíz éve jártam ott utoljára, ritkán fordulok elő a 8-as úton, de most jó előre eldöntöttük, hogy hazafelé nem hagyjuk ki, jár még nekünk valami ajándék az élettől, pokolba a fine dininggal, éljen a paraszti étkezés.

Megint csak négy körül értünk célba – és nem volt rajtunk kívül egyetlen vendég sem. Eléggé elcsodálkoztam ezen, úgy rémlett, régen egymás-hegyén hátán nyüzsögtek ott a népek. Lehet, hogy akkor még könnyebben le lehetett kanyarodni hozzá, és nem az útépítés különleges akadályai közt lavírozva csak?

A lényeg: az Udvarháznál többet csárda nem nyújthat. A perfekt tejfölös paszulyleves egy adagja négyünknek is elég volt bevezetésképpen, ahogyan a három főétel – oldalas, szűz, libacomb – is épp megfelelőnek mutatkozott, nemcsak mennyiségi, minőségi szempontból is. Külön öröm, hogy együtt, egy fatálban jöttek a dolgok a remek sült krumplira halmozva – melléjük házi savanyú is került, plusz friss saláta apróra darabolt paradicsomból, uborkából, paprikából, hagymából –, és mindenki annyit vehetett bármiből a tányérjára, amennyit óhajtott. Így a nagy adagok láttán sincs kisebbrendűségi komplexuma a magamfajta kisétkűnek, szedtem háromszor, ettem kettő helyett.

Örült közben a szívem, annak, hogy így is lehet. Így – vagyis nem úgy, hogy pl. pörköltből lesz a gulyásleves, elég ráönteni a forró vizet, beledobni némi punnyadt főtt zöldséget.

Miért nem lehet mindenütt így? Na jó, nem mindenütt, de a csárdák felében, legalább? Este átlapozam a legutóbbi GM-et, és azt láttam, hogy a többségük csak T betűre érdemesült. Tudjátok, akkor van ez, ha az értékelhetőség határát sem éri el a konyha mutatványa. A Udvarház amúgy 11-et csinált – ez jó –, a Határmenti nincs benne.

Sose gondoltam volna, hogy egyszer éppen csárdák mentenek meg a keserű csalódástól – és úgy szeretném, ha máskor is lenne ilyen. Magyarok, szedjétek össze magatokat!