Megpróbálok tisztázni néhány dolgot a kelet-ukrajnai háborúval kapcsolatban. Nem könnyű: furcsább háborút ilyen közel hozzám még nem láttam, és nem is hallottam hasonlóról. Sok mindent gondoltam ősszel-télen, de hogy ez lesz belőle, azt nem. Pedig gondolhattam volna.

Néhány viszonylag friss hír elöljáróban:

  • az ukrán parlament mégis megszavazta, hogy a költségvetési törvény módosításával 11 milliárd hrivnyát juttassanak a fegyveres erőknek
  • a kelet-ukrajnai háború egyes számítások szerint 70 millió hrivnyát emészt fel naponta
  • a 79. számú ukrán hadosztály napok óta körbe van zárva, nincs mit enniük, nincs mivel lőniük a katonáknak
  • a legújabb jelentések szerint huszonnégy óra alatt 11 ukrán katona halt meg, a harcok kezdete óta elesettek száma – hivatalos adatok szerint – összességében megközelítette a négyszázat (ebben nincsenek benne a civilek és a lázadók veszteségei)
  • folytatódnak a részlegesnek nevezett mozgósítás elleni tiltakozások Nyugat-Ukrajnában – nemcsak Kárpátalján, Lviv, Csernyivci és Ivano-Frankivszk megyékben is
  • helyi politikusok egymás után nyilatkoznak – és beadványokat fogalmaznak – arról, hogy a Kelet-Ukrajnából ezekbe a megyékbe nagy számban menekült férfiakat is vegyék fel a hadkiegésztő parancsnokságok listáira, hogy őket is érinthesse a mozgósítás
  • nem hivatalos információim szerint a 4000 lakosú, színmagyar Mezőváriban – Beregszászi járás – 250 behívót próbáltak kikézbesíteni az elmúlt napokban, az érintettek elbújnak, Magyarországra menekülnek, bezárkóznak

Talán ennyiből is látszik, hogy joggal merülnek fel a következő kérdések:

  • mi ez az egész, ami Kelet-Ukrajnában zajlik?
  • kinek a háborúja ez a háború?
  • kik harcolnak kikkel?
  • megnyerheti ezt a háborút bárki is, és ha igen, hogyan?

Bajban vagyok a definíciókkal. Jobb híján polgárháborúnak titulálom, ami történik – az antiterrorista hadművelet szókapcsolatot nem esne jól használnom, ahogy a népfelkelés kifejezést sem –, és a szemben álló felek néven nevezése sem egyszerű. Az még oké, hogy az egyik oldalon az ukrán hadsereg harcol, míg a másikról lázadók-szeparatisták lövöldöznek. De ez az ukrán hadsereg is milyen? Nem véletlen, hogy a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke is mondja – nem egyedül –, hogy a harcokat nem tartalékosoknak kell megvívniuk. Talán elhiszitek nekem – esetleg innen –, hogy vannak fogalmaim arról, mennyire lehetnek ezek a férfiak felkészülve arra, hogy lőjenek és főként, hogy lőjenek rájuk. Az afganisztáni és az első csecsen háború jut eszembe: az volt akkor – az is –, hogy az oroszok 18–20 éves sorkatonákat, gyerekeket küldtek a frontokra, hogy legyőzzék a kőkemény férfiakból és zsoldosokból álló ellenséget, miközben a körülmények és a helyismeret is utóbbiaknak dolgoztak. Meglett az eredménye.

Alekszej Balabanov Háború c. filmjében hangzik el ez a kulcsmondat a csecsen parancsnok szájából – a fogoly Ivant tapossa meg vele –: ti ezt a háborút nem tudjátok megnyerni, mert nem szerettek és nem akartok harcolni, benneteket idehajtottak, mint a barmokat, meg akarjátok úszni élve, mi viszont az őseink földjéért küzdünk.

A hazájukért harcolnak-e az ukrán hadsereg katonái Donyeck és Luganszk alatt?

Elsőre adhatná magát a válasz, hogy igen – de inkább kifejtem, hogy miért nem.

Ukrajna különös ország. Hogy mennyire, most látszik igazán. Ukrajna olyan ország, amelynek nem igazán van identitása. Összukrán identitása legalábbis. Határait Sztálin és Hruscsov idejében húzták meg – Putyin módosított rajtuk néhány hónapja –, nyelvét anyanyelvként tán a felén sem beszélik, kettéosztottsága élesebb, mint bármié, amit el tudnátok képzelni.

Advertisement

Az ukrán identitás korábban csak Nyugat-Ukrajnában létezett, a narancsos forradalom csodája az volt, hogy Kijev átállt, így lehetett leverni – átmenetileg – az oroszul beszélő keletukrán oligarchák bábjait. Sokáig senki sem örülhetett a sikernek, Viktor Janukovics visszatért, és a gazdasági-politikai maffia apránként elfoglalta az országot. Furcsa módon ez volt Ukrajna területi épségének és függetlenségének a záloga. A keletukrán oligarchák érdeke az volt, hogy ők legyenek az urak a saját szemétdombjukon, ne legyenek kitéve sem a náluk keményebb-erősebb orosz gazdasági szereplők, sem a putyini irányítási módszerek kényének-kedvének. Ezenfelül az orosz nagypolitikának is fontos volt az önálló, egységes, de befolyásolható Ukrajna – a Putyin által elképzelt szövetségi rendszer részeként. Hogy kegyelmi állapot volt-e ez az ukránok számára? Aligha. Az ország előre nem nagyon lépett, urai mindent elloptak, amit értek – a jelenség közismert szimbóluma az arany vécékefe –, a Régiók Pártja a megyék zömét maga alá gyűrte. Másfelől ellenben volt béke, nyugdíj, benzin és fűtés, és tele voltak a boltok. Ezt a törékeny – középtávon is fenntarthatatlan – egyensúlyt rúgta fel teli rüszttel a Majdan.

Már februárban világos volt, hogy a történetnek másmilyen folytatása lesz, mint a narancsos balfaszkodásnak. A Krím orosz annektálásával ez még egyértelműbbé vált. Onnan a tüntetéseken át egyenes út vezetett a fegyverekhez. Donyecket és Luganszkot az oroszok nem vihették el könnyű kézzel, de nem is hagyhatták annyiban. Ez egy irdatlan geopolitikai játszma, amelyben nem egyenlőek a célok és a feltételek. Oroszországnak kell Ukrajna – a Nyugatnak meg nem kell. Sokba kerül, így neki csak az kell, hogy ne az oroszoké legyen. Maga Ukrajna meg minden tekintetben rettenetesen gyenge.

Ukrajnának vajon kell-e Donyeck és Luganszk mindenáron? Tény, hogy ott van az ukrán ipar nem kis része – de tény már az is, hogy nehéz lesz maradéktalanul pacifikálni azt a területet. Nehéz – vagy lehetetlen.

Advertisement

Visszatérnék az eredeti kérdéshez: kinek a háborúja ez? Volt már szó róla, hogy összukrán identitás nincs, és ami volt, az is csak Nyugaton volt. Igen ám, de épphogy a nyugatukránoknak – aláhúznám: nem a kárpátaljai magyarokról, ruszinokról, románokról van szó elsősorban – sincs semmi kedvük harcolni. Egy háború, egy ellenség erős identitásképző erő kellene legyen – a nyugatukránok mégis annyit szeretnének csak, hogy hagyják őket élni. Messze van tőlük Donyeck és Luganszk.

Ha így van, akkor mi lehet ennek a vége?

Az ukrán politikai elit huszonöt éves teljesítménye – az nem nulla, rosszabb annál, mínusz egymillió – alapján optimizmusra semmi ok. Mostanában azt szokás gondolni innen és Európából, hogy Porosenko államfő színre lépésével és a soron következő választásokkal komoly esélyek vannak az érdemi elitcserére. Ebben én nem hiszek. A narancsos idők utáni idők óta nem gondolkodom optimista ukrán forgatókönyvekről. A november vége óta eltelt nyolc hónapban semmi sem történt, ami miatt változtatnom kellett volna ezen az alapállásomon. Olyan igen, ami miatt még mélyebbekké váltak pesszimista meggyőződéseim.

Sajnálom, de ennek az agyrémnek ott soha nem lesz vége. Az a helyzet, hogy mindenki elszámította magát. Volt már ilyen, lesz is még, nem jó nézni – benne lenni még kevésbé jó. Hogy kik számoltak a legrosszabbul, azon pedig jókat lehet veszekedni. Szabad a pálya.

Fotó: Nemes János/MTI