Hogy sokkal rosszabb is lehetne a Víkend c. thriller, az nem nagy szám, de hogy sokkal jobb is, az már fájdalmasabb. Mindig mindent a túlzások tesznek tönkre.

Nincs mese, ez a magyar filmipar sorsa és végzete.

Megmagyarázom.

Amikor szembejött a trailer, inkább nem mondtam semmit, az nem nagy kunszt, és különben is, minek előre károgni. Gondoltam, úgyis muszáj megnézni a filmet egészben, már csak a helyszín miatt is – jórészt Erdélyben történnek a dolgok, valahol a hegyekben –, és majd akkor lerántom a lepleket.

Pontosan nem tudom, miért voltam előítéletes – talán a kritika által mennybe menesztett, ám szerintem rettenetesen rossz Varga Katalin balladája miatt –, de tény, hogy semmi jóra nem számítottam Mátyássy Árontól és csapatától.

Advertisement

Na ehhez képest tényleg nem rossz annyira a Víkend. A tájak egész jól működnek, ráadásul úgy, hogy nem meseszerűek vagy legendákba illőek, inkább csak simán zordak a maguk prózai módján, a helyi lakosság nincs a kelleténél jobban túlkarikírozva, a történet csavaros és furmányos – mondjuk az ideálisnál kicsit talán korábban jöttem rá, hogy ki a legsunyibb szenyó –, a minden oldali hősök és antihősök hullanak, mint a legyek, és helyenként még a feszültség is nőttön nő. Vagyis majdnem minden adott ahhoz, hogy nyomasztó, erős és szigorú krimit lásson a néző. Aztán mégsem azt lát – mert percenként megzavarja valami.

Hol a termékelhelyezés, hol a funkciótlan bazmegok, hol egy szopás, hol egy kúrás, hol egy dalra fakadás, hol egy csík kokain, de mindenekelőtt és főképpen a risszrossz párbeszédek és a szakadatlan üvöltözés.

Már annyiszor mondtam: a magyar emberek szoktak haragudni egymásra, és veszekszenek is bizonyos helyzetekben, nem keveset, de nem ordítanak mindig.

Advertisement

Olyan is van, hogy amikor mérgesek, akkor sem hangosak, mint az állat. Az az érzésem olykor, hogy a magyar filmeket már nem is létező magyar emberekről készítik, hanem korábbi magyar filmek szereplőiről. Amikben szintén kúrtak és üvöltöztek a magyar színművészek, ha kellett, ha nem.

Ezzel az a baj, hogy bár nyomasztó, de nem úgy, ahogy kéne, hanem máshogy.

Egy szó, mint száz, csak visszafogottabbnak kellett volna lenniük az alkotóknak. Kevésbé harsányaknak, jóval, és most mindenki boldog lenne, velem az élen.

Advertisement

Aztán van ennek a Víkendnek egy vége is, egy úgynevezett epilógusa, melynek láttán először azt se tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Némi töprengés után arra jutottam, hogy inkább nevetek. Hiszen az végül is nem rossz poén, hogy egy sztárügyvéd akkor is hazudik, amikor nemes szándékok irányítják tetteit.