Sajnálom a 8–1-et a hollandok ellen, egyébként meg gyűlölöm a japánokat

Részeg öregurakkal beszélgetni tud nagyon szórakoztató lenni, de ha ehhez Szöul közepén meglepő tájékozottság, határozott vélemények és egészen mellbevágó, sértődött rasszizmus is társul, akkor még ebéd felé sietve is érdemes megállni.

Az öcsémmel ballagtunk ma délben a Cshonggjecshon-patak partján Szöulban, amikor megállított a képen látható férfi, hogy beszélgessen. Dél-Koreában nem szokatlan ez; ha valakin látszik, hogy európai, és jó eséllyel tud angolul, számíthat rá, hogy elkapják egy gyors csevejre.

Délután fél három volt, a következő dolgokat tudtuk meg:

  • Már járt Budapesten
  • A magyarok elég melankolikusak, sőt, szomorúak, az öngyilkossági statisztikákat is vezetik

(Közbevetettem, hogy mintha a koreaiakkal holtversenyben, valamint hogy biztos azért, mert nem járnak eleget ilyen remek helyeken, mint Szöul. Megkérdezte, hogy mit gondolunk Dél-Koreáról, mondtam, hogy én már másodszor járok itt, és nagyon szeretem.)

  • Egy országot nem lehet ilyen felszínesen megismerni! Ahhoz évekig ott kell élni. Legalább tíz évig.

(Megtudta, hogy az öcsém Japánban él.)

  • Száz évvel ezelőttig Korea kulturális és technológiai fölényben volt Japánnal szemben
  • A japán hódoltság 36 éve változtatta ezt meg
  • Én egyébként gyűlölöm a japánokat
  • A technológiai fölény miatt az ágak lehet, hogy Japánban erősebbek, de a törzse a koreai fának erősebb („The Korean trunk is stronger”)

Nehéz egy beszédes, részeg öregúrtól elbúcsúzni, de mennünk kellett, mert várt a finom tésztaleves, és még fel kellett menni a Cshonggjecshon partjáról.

A Cshonggjecshon egyébként a városrendezés csodája. A háború után mocskos patak volt a város közepén, nyomornegyedekben éltek partján a Szöulba menekülő nincstelenek, aztán a hetvenes években befedték és négysávos, oszlopokra épített gyorsforgalmi utat emeltek a tetejére 1976-ban, majd I Mjongbak későbbi dél-koreai elnök szöuli polgármestersége alatt az egész gyorsforgalmit ledúrták – természetesen az autósok nagy méltatlankodása közepette – és iszonyú pénzből két év alatt visszaállították.

Ma a szöuli belváros legkellemesebb helye. A várost kellészelő Hanból idepumpált tiszta vízben nagy pontyok úszkálnak, madarak, növények élnek itt, nyolc kilométer hosszan húzódik a város közepén. Képzeljük el, hogy egy bátor budapesti polgármester azt mondja, hogy tudják mit? A Nyugatinál mostantól nem felüljáró lesz, hanem patak, a Deák tértől a Dózsa György útig. Na jó, ne képzeljük el, ilyen csak Dél-Koreában van.

Na de vissza a részeg öregúrhoz, aki néhány lépéssel később megfordult, hellózott, és mondta, hogy nagyon sajnálja, hogy ennyire kikaptunk a meccsen. Mondtam, hogy hát igen, de meglepőnek nem volt meglepő.

  • Mi történt magukkal?
  • Mi történt a focicsapatukkal?
  • Húsz éve még egész jók voltak.
  • Mi történt magukkal?

Egy éve jártam először ebben az országban, és azóta gondolkozom azon, hogy hatvan éve hasonló cipőben jártunk: tízmillió ember egy szétlőtt, csóró országban.

Ma meg ők ott tartanak, ahol, mi meg ott, ahol, és minket még azzal sem vert meg a sors, hogy a népünk fele a szürreál-kommunizmust és az atombombákat választotta, és Budapesttől hatvan kilométerre lövegek ezreit irányítja ránk. Ráadásul az ő aholjuk sokkal, sokkal előrébb van, mint ahogy Európából gondolnánk.

(Azt sem tudom, hogy mennyi közpénzt költenek focira, de azt igen, hogy 11 éve társrendeztek egy vébét és – ugyan némi bírói segítséggel, de – negyedikek lettek.)

  • Mi történt magukkal?

Az ebéd csodálatos volt.