Gyors rasztafáriánus villásreggeli, szigorúan egy sörrel leöblítve, és már indulok is, stílszerűen a lerombolt Hungária körúti Szentély romjaihoz, hogy felszálljak az MTK-ultrák buszára és egészen Újvidékig guruljak velük, megismertetve a hűtött szobában pihegő olvasókat egy kívülről talán bizarrnak ható szubkultúra mindennapjaival.

Vagyis inkább ünnepnapról van szó, hiszen az MTK azért nem minden második héten játszik európai kupameccset, most pedig az Európa Liga selejtezőjének visszavágója következik, egy itthoni 0-0 után a Vojvodina ellen, Újvidéken.

Az 1-es villamosról leszállva először is összefacsarodik a szívem, most látom ugyanis először úgy a pályát, hogy tényleg porig lerombolták a Szentély főlelátóját is. Nem maradt belőle más, mint pár sitthegy, egy hatalmas sármező és egy ígéretesen alakuló mocsár, ahol lassan megélhet a kárász és a vaskos csabak. A zsidóhal sajnos nem, mert az az erős sodrást és a oxigéndús folyóvizet szereti. Az egész komplexumból már csak a Hungária körút felőli, egykor “Diszperzit” feliratot viselő tornacsarnok vázának fémgerendái állnak.

Az ultrák nagy része már ott trécsel a busz körül. A nem MTK-meccs-járók kedvéért mondom, hogy - sajnos! - nem lobogó hajú karmestereket, a homlokukat masszírozó, Torghelle-nyaktetkós sakkzseniket, sálat pörgető stand up komikusokat és kék-fehér zászlóba burkolt kucsmás gyémántkereskedőket kell elképzelni, hanem tök normális, mindkét nembeli, egyelőre nem is annyira részeg fiatalokat. Már amennyiben normálisnak tekintjük, hogy az ember sokszáz kilométert buszozik azért, hogy repülni lássa Hegedűs Lajost. A mindkét nembeli meg úgy igaz, hogy 2 lány és 39 fiú.

Advertisement

Ez az a nagyszerű tábor, amelyik megalkotta kedvenc drapériámat, a No one likes us we don’t care felirattal!

Látásból persze mindenkivel ismerjük egymást a lelátóról, én pedig nem egyedül megyek, hanem Király 444 András riporterrel és Markó ex-444 Ferkó exriporterrel, akikkel amúgy is együtt járunk MTK-ra. Vidáman beszélgetünk, én különösen vidáman, betudhatóan a kontinentális ultrareggelimnek, amikor fémes dördülésre kapjuk föl a fejünket.

Elsőre úgy tűnik, hogy ijesztő munkahelyi baleset tanui vagyunk éppen. A tornacsarnok vázát egy daru segítségével bontják, ami egy acélkábelről lógó acéldobozt emel a magasba, és lenget a levegőben. A dobozban két ember áll, ők csattantak neki az egyik acélgerendának. Érdeklődve nézzük, hogy mi sül ki ebből, és csak lassan merünk hinni a szemünknek. Nem baleset volt ez ugyanis, hanem a munkamenet része. A munkavédelmi Oscar-díjra esélyes darukezelő ugyanis emberi tőkesúllyal megnehezített épületbontó golyóként használja az acéldobozt, vagyis abszolúte szándékosan lengőtekézi neki a haverjait az acélgerendáknak. Végignézzük, ahogy az ütközésálló fickók leszaggatnak egy újabb gerendát és mégsem halnak szörnyet, aztán megkapjuk az útra nyomtatott spéci pólóinkat, pózolunk egyet egy csoportkép kedvéért és felszállunk a buszra.

Ezen a ponton joggal merülhet fel az olvasóban, hogy mivel kel útra egy MTK-ultra. Az én hátizsákomban konkrétan a következő dolgok vannak:

5 vágott kifli az albán péktől

1 csomag szelet Karaván sajt

1 csomag téliszalámi

2 Snickers

2 Sport szelet

1 zacskó Ziegler minitallér

1 hosszú cigipapír

6 doboz sör

1 sportújság

1 Figyelő

1 Heti Válasz

Reza Asleni: A Zelóta - A názáreti Jézus élete és kora című könyve

Utóbbi kiváló olvasmány, mindenkinek forrón ajánlom, annyit elárulhatok, hogy Jézus nem az, akinek látszik, mégsem bagoly, de sajnos a mi középpályás gondjainkat sem ő fogja megoldani, pedig Kanta Józsika mellé elkelt volna egy jó szervezőkészségű izraelita.

Advertisement

Újvidék kocsival 3 óra lenne, busszal nyilván több - gondolom, hogy rögtön kiderüljön, még sokkal több lesz az, mert olyan buszt béreltünk, ami valami titkozatos okból nem mehet 85 kilométernél gyorsabban.

Műpina a fedélzeten

Nekivágunk, és én máris imádom az MTK-ultra-életet. Nem tudom, másoknál hogy megy ez, de a hangulat itt olyan, mint egy jobbfajta osztálykiránduláson, ahol az osztályfőnök váratlanul megengedi, hogy mindenki berúgjon. Végtelenül lassan poroszkálunk az autópálya szélső sávjában, piálunk, trécselünk, borzasztó szar magyar számokat hallgatunk a kilecvenes évekből, aztán elkezdődik az éneklés. A buszos skandálásban az a jó, hogy ekkora térben még mi is úgy hatunk, mintha a Dortmund stadionjában egyszerre szólalna meg a főlelátó. Hamar kiderül, hogy az MTK-szurkolás közel sem csak a reszketeg Emmm-Téééé-Káááá-zásból áll: van itt rendes repertoár, jönnek a dalok egymás után, olyanok is, amikre egyáltalán nem emlékszem a lelátótól.

A kedvencem azt a szomorú de tanulságos történetet meséli el, hogy mi történt azzal a naiv fradistával, aki felfedezte az elektromos műpinát és megpróbálta rendeltetésszerűen használni. Ez annyira fantáziadús dal, hogy némi oknyomozást folytatok Ivánnál, az egyik vezérultránál, aki egyébként elismert gazdasági újságíró.

“Kábé 15-20 éve találhatta ki valaki nagyon nem józanon ezt a csodálatos dalt, amikor mi elkezdtünk aktívan meccsre járni, már készen kaptuk” - meséli, majd hozzáteszi, hogy “abban a repertoárban, ami már az olyan legalja szint, hogy meccsen soha el nem énekelnénk, maximum a buszon”.

Jézus Mária, de csodás, mutasson nekem valaki még egy ultratábort, amelyik azért NEM énekel nyilvánosan egy dalt, mert az túlzottan trágár!

A fanatikusság a határok feszegetését jelenti. A legszélsőségesebb ultra, akivel életemben találkoztam, elkérte a Heti Válaszomat, és arcrezzenés nélkül elolvasta belőle Szőnyi Szilárd hírhedt cikkét, amiben az ismert buzológus szerző a minket hermafroditává változtatni akaró buzik elleni heteró keresztesháborúra szólít fel! Durvább jelenet volt, mintha elmajszolt volna a szemem előtt egy üvegpoharat.

Hugyozik-szív-hugyozik-szív

A fogyasztási szokások miatt a buszon a negyven emberből tíznek állandóan pisilnie kell, így furton furt megállunk, miközben a sofőr mindig elmondja idegesen, hogy ha leállítja a járművet, akkor fél órát helyben kell maradnia. Nem baj, így mindig újra tudjuk tölteni a sörkészleteinket és a számtalan parkoló mindegyikében egészen elégő áldozatot mutatunk be Szent Józsikának, akin minden múlik majd.

Advertisement

Ennek a startégiának a következtében majdnem elvesztünk egy párt, akik a határ előtti utolsó parkolóban felejtik a papírjaikat, de valaki csodamódra megtalálja a tárcát, kikutatja a lány anyjának a számát, értesíti, ő elküld érte valakit, és a határon várakozó buszunkhoz egyszer csak megérkeznek a papírok.

Minden társaságban van egy legrészegebb ember, de mi kőkemény ultrák vagyunk, így nálunk 2 legrészegebb is van. Az egyikük Pálesz, a viccmester, természetesen az ő nevét jegyzem meg először, a másikuk Vili, aki akkor kezd gyanússá válni, hogy olyan mozdulattal jár körbe és kínálgat keksszel, mintha ő lenne pápa és a Szent Ostyát osztogatná. És a keksz mellé majdnem homlokcsókot is kapok tőle.

Irtó felemelő érzés, ha félnek az embertől - állapítom meg, ahogy a határon csatlakozik hozzánk a rendőrség felvezető osztaga, ami egészen Újvidékig fog kísérni.

Advertisement

Ehhez képest a következő benzinkutas megálláskor már az egyik rendőr csinál rólunk csoportképet. Meg is állapítom, hogy az általam ismert szubkultúrák közül MTK-fanatikusoknál csak a japán turisták szeretnek jobban csoportképbe rendeződni.

Nem sokkal az odaérkezés előtt kiderül, hogy a nagyon lassan mozgó járműveken történő félnapos alkoholfogyasztásnak vannak azért árnyoldalai is, ketten ugyanis váratlanul majdnem összeverekszenek valami totál hülyeségen, de aztán mindenki lenyugszik.

Zombik Újvidéken

Vili talán túlzottan is, ő ugyanis Újvidékig egészen zombiszerű állapotba kerül, olyan mozgással, mintha Ihos József vagy Forgács Gábor játszana csaprészeget a Szeszélyes Évszakokban.

Újvidéknek az az egyetlen utcája, amin a stadionig kísérnek minket, úgy néz ki, mintha valaki összegyúrta volna Miskolcot, Ózdot és Salgótarjánt és Törökországban dobta volna le.

Nem tudjuk, mire számítsunk, és csiklandozó érzés elképzelni, hogy vérben forgó szemű szerbek fogadnak majd. Persze nem fogad kutya sem, kivéve a rohamrendőrosztagokat, de ők is kedvesek.

Advertisement

Próbáljuk bevinni a lelkesen eletric boogie-zó Vilit, de az utolsó jegyszedő már nem hajlandó beengedni, így ő lesz a csapat hivatalos zen buddhistája, aki élete példájával bizonyítja, hogy az odavezető Út mennyivel fontosabb a Célnál. Talán nincs is Cél - mondaná Vili, ha tudna beszélni.

Heil Hitler, mazel tov!

Tanulságos lehet azoknak a hazai drukkereknek, akik olyan lelkesen ostobázzákaz MLSZ-t, hogy az UEFA, ha ez fizikailag lehetséges, még nagyobb seggfej. Amikor kirakjuk a drapériákat, a félkegyelmű UEFA-idióta a legnagyobb mulatságunkra azért szedeti le az egyiket, mert a rajta szereplő 1888-as évszám alapján hileristának néz minket. A ravasz róka egyből átlátta a 88-as szám jelentését! Sok midennek elmondák már az MTK-sokat, de a hitlerista vád talán először fogalmazódott meg a sporttörténelemben.

A Karagyorgye stadion annak ellenére egészen hangulatos pálya, hogy van benne atlétikai kör is. Mivel a meccs előtt két nappal ingyenessé tették a belépést, lehet akár ötezer helyi néző is. Fura módon az elején szinte mi szurkolunk hangosabban.

Advertisement

Az Úthoz képest a Cél, vagyis a meccs végül tényleg lényegtelenné vált, de azért volt 5-8 igazán jó percünk. Életemben először szurkolok csoportban, ami jó mókának bizonyul, annál is inkább, mert a 3. percben Vadnai talán önmagát is meglepve álomgólpasszt ad, a tök egyedül hagyott Strestik befejeli, és vezetünk. A szektorunk diadalittas lezúdulásra van kitalálva, mert széksorok után van egy teraszszerű rész, majd a mellvéd, így odáig lehet szaladni ugrándozva. Itt vagyunk láthatóak zúdulás után, alant a gólszerző Strestik:

Itt meg zúdulás előtt és után, a dalolászás szünetében:

Aztán szegény Röppenő Lajos tíz perc múlva borzasztóan csúnyán beszív egy majdnem szögletnek megfelelő szabadrúgást, 1-1, és érezni, hogy ennek nem biztos, hogy jó vége lesz. De mi faszán érezzük magunkat, énekelünk - indokoltalan műpinázás sajnos nincsen, pedig egy mozdulat lenne fradistásról átírni vojvodinásra - meg ugrálunk.

Advertisement

Aztán lefociznak minket a szerbek, pár percre elszontyolodunk, de azt nem szabad hagyni, hogy pár focista elcsesszen egy ilyen jó bulit, úgyhogy a végére megint összeszedjük magunkat. Ez az újraéledés mondjuk úgy kezdődik, ahogy kevés ultratáborban történhet a világon: Olivér, az éppen kissé lekókadt vezérszurker mellé odalép Pálesz és ironikus biztatással hergel minket, ami aztán átcsap igaziba.

A szerb szurkolók a kemény hírük ellenére le sem szarnak minket, pedig mekkora erőt mutatunk. Talán nem hallották az elején a tétova “ezren vagyunk” bekiabálásokat.

1-3, vége, kiestünk. Szar érzés, de összetörve azért nem vagyok, olyan klassz ultrának lenni.

Advertisement

Ahogy kimegyünk a buszhoz, kiderül, hogy valaki sokkal jobban kimaxolta nálunk az ultráskodást. Vili, a brékelősre részegedett és a stadionból emiatt kizárt emberünk ugyanis eltűnt a buszból. Ami azért különös, mert a járművet végig félelmetes külsejű páncélos rohamrendőrök sorfala vette körbe. Ahhoz képes, hogy Szerbia az elmúlt 25 évben mással sem foglalkozott, mint fegyveres konfliktusokkal, egészen meglepő, hogy egy jókedvű, de 3/4 részt mozgásképtelen zombi képes volt kijátszani a professzionális gépkarabélyos blokádot. Egy ideig nem tudjuk, mi legyen. A helyzet kellemetlen, mert a rendőrök minket nem engednek ki, hogy keressük, ők maguk meg nem találják, pedig nehéz elképzelni, hogy 100 méternél messzebb jutott volna.

Tipródunk még egy ideig, aztán jön az ukáz: el kell indulnunk, a rendőrök türelmetlenek, Vili ellen körözést adnak ki, aztán lesz ami lesz.

Tuti ez lesz élete kalandja, ahogy fölébred, és fingja sincs, hol van - gondolom, bár az a hír terjed, hogy legalább tud szerbül.

Advertisement

Elindulunk, de a busz most vidám osztálykirándulás helyett olyan, mint egy pszichodrámacsoport. Mindenki Vilire gondol, van, aki hangosan önmarcangol, hogy mit kellett volna tennünk, mások önvádolnak, megint mások simán vádolnak vagy védekeznek. Aztán jó fél óra után a felvezető rendőr leállítja a buszt és bejelentik, hogy meglett a Vili. A stadiontól két kilométerre, a Duna-parti strandon találták meg alva.

Egy órát rostokolunk, aztán meghozzák a hőst, akit más táborokban talán jól elagyaltak volna, de itt csak röhögés és taps fogadja.

Ezek után már egészen eseménytelen félájultságban zötyögünk Budapestig, hogy hajnali ötkor a Szentély romjainál érjen véget az egész.

Az ultraság ezerszer jobb sport, mint a foci, pedig azt is baromira szeretem - szintetizálok egy nagyot, majd valahogy hazavergődöm, hogy a műpinára gondolva aludjak el, miután kizártam a szerb védőként a lábamon csüngő macskát.

Advertisement