Quo vadis, címadás, avagy a bulvárgonzó margójára

Akarjuk, hogy olvassák, amit írunk, vagy nem akarjuk? Persze, hogy akarjuk. Miért akarjuk? Pénzért? Mi épp nem, a Cink speciális izé, tojhatnánk is rá. De nem tojunk. Mert ilyen a rendszer. Aki ír, olvasót akar, és feedbacket. Többet. Aki ír, azt akarja, hogy szeressék. Sokan.

Mondok néhány őrületesen nagy igazságot. Az internet tele van. Elfér rajta sok minden még, végtelen terekbe lehet pakolgatni minden nyüvet, de az egyre több nyüvek közt elvesznek a dolgok, ha nem segítünk észrevenni őket. Ezért az internet bulvárosodik. Születésétől kezdve. A magyar is. Bulvárosodik az Index, a 444, a Cink.

De mit is beszélek? Hol vagyunk már ettől?

Háromféle ismerősöm van a Facebookon. Háromféle közegből jönnek. Végletesen leegyszerűsítve, persze. Ebből a belvárosi médiaértelmiségi brancsból, amiben magam is mozgok jó ideje (mondjuk ez önmagában is annyiféle, mint égen a csillag). A boros világból, aminek korábban szervesebben voltam része, de a kapcsolatok megmaradtak. Valamint Kárpátaljáról, gyermek- és ifjúkoromból. Egyik érdekes következménye ennek, hogy olyan tartalmakkal találkozom nap mint nap, amiknek a létezéséről a Facebook és az én gyökeresen eltérő érdeklődésű ismerőseim nélkül soha nem tudtam volna. Aranyos kiskutyák, szenzációs tortareceptek, zseniális életbölcsességek és névnapi képeslapok jönnek egymás után, és ha nem nettó átverősek a linkelt site-ok – mondjuk nem like-oltatják magukat automatikusan, ha véletlenül rájuk kattintok –, már annak is tudok örülni.

Van ennek az egész jelenségnek kevésbé szegényházi, nemzetközi és korszerű változata is: Plankó Gergő írt róla kurva jó cikket a 444-en, még decemberben, Ha Ezt Elolvasod, Minden Megváltozik, Amit Az Internetről Valaha Gondoltál, Ígérem címmel.

Arra akarok kilyukadni – ez is ósdi közhely –, hogy az olvasói szokások mocskosul megváltoztak. Úgy értem, szinte csak arra kattintotok, ami valamilyen módon kiugrik a masszából. Akkor is, ha véletlenül még a címlapját látogatjátok egy adott site-nak – ebben hihetetlen előnyre tett szert az Index, amikor még más időket éltünk –, akkor meg pláne, ha a facebookos hírfolyam viszi házhoz hozzátok a kontentot. Az imént említett Plankó-anyag egyik mókás része: maga a Buzzfeed is kesergett már az Upworthy miatt, mondván, ez az egész az internet egyik legsötétebb oldalának, a gyűlölt láncleveleknek az újjáéledése. Mármint az, hogy adunk valaminek – ami talán nem is a mienk, de hatásos és jól kattintékonyítható – egy bombasztikus címet, és tízezrével húzzuk be a fogyasztót, generáljuk a megosztást.

Többször is szóvá tettétek az elmúlt napokban, hetekben páran, hogy a Cink dettó bulvárgonzózik, és pont ma egy Orosz Péter-cím miatt kibontakozott egy látványos thread a tumblr-en is. Hogy Orosz miatt, aki a legkevésbé olvasóhülyítő napjainkban, az mellesleg vicces.

Valóban huncut a Cink? – teszem fel a kérdést konkrétan. Ezt ti tudnátok megmondani, biztosan meg is fogjátok mindjárt. Elmesélem úgy, ahogy szerintem van: kétféle olvasóra van szükségünk. Egyrészt arra, aki megismert és megkedvelt bennünket már, és itt van rendszeresen. Mi is imádjuk őt. De másrészt arra is, aki esetenként pottyan ide, talán csak véletlenül, talán azt sem mindig tudja, hogy hol van. Itt tölt néhány másodpercet, és megy tovább. A képlet összetett: az első típusú olvasónak kedvében akarunk járni, meg akarjuk őt tartani, nem akarjuk őt elidegeníteni, a második típusú olvasót be akarjuk húzni, első típusút szeretnénk belőle csinálni, továbbá azt is akarjuk, hogy újabb és újabb második típusú olvasók bukkanjanak fel a horizonton, akikből majd első típusúak lesznek szintén.

Ezt úgy nem lehet, hogy amikor esik az eső, akkor egy erről szóló posztnak azt a címet adjuk, hogy Esik az eső. Nemcsak azért nem, mert ebből egy árva második típusú olvasónk sem lesz, hanem azért sem, mert az első típusúakat is halálra untatnánk vele. Ha érdekes tartalmat unalmas címmel próbálunk eladni, akkor az az érdekes tartalom ott rohad meg parlagon, anélkül, hogy bárki is minimális figyelemre méltatná. Ezzel pedig mindenki szegényebb és szomorúbb lesz. Mi is, mert ha nincs olvasó, semmi sincs, és ti is, mert lemaradtatok valamiről, amin milyen jól szórakoztatok volna.

Azt gondolom, hogy a szabály a következő: a címnek érdekesnek kell lennie, de nem szabad átverni vele senkit. A cím nem hazudhat bele a vakvilágba. Simán kirakhatunk minden nap egy nap videóját, de nem rakhatunk ki minden nap egy év videóját. Azért sem, mert az kontraproduktív. Azt mondjátok, hogy van, amikor mégis megtesszük. Hát igen. Közel sem vagyunk tökéletesek. Ráadásul mi a fenét lehet csinálni, ha a reggeli napvideója után jön egy másik, ami még napvideójább, aztán egy harmadik, ami simán napvideójább, mint az előző kettő összesen? Mondjuk egy kis önirónia hátha segít olyankor.

Abban is van igazság, hogy ez a buzzfeedes világjelenség kezd idegesítővé válni az utóbbi időben – ha már a Buzzfeedet is nyomasztja, ugye –, de a magam részéről el sem tudom képzelni, hogy a tendencia egyszer csak megfordul, és az olvasók ripszropsz elkezdenek semmire sem kattintani, ami kattintékony, miáltal egyik pillanatról a másikra a nem kattintékony lesz az új kattintékony. Nem hiszem, hogy ez lesz, de nem tudom, hogy mi lesz. Mert azt sem hiszem, hogy a paródia paródiájának a paródiája egyenlő lenne a történelem végével. A tanulság megint csak Plankótól van: Nem Kell Keseregni Azon, Hogy Manipulatív Hülyeséggel Van Tele Az Internet, De Azért Nem Baj, Ha Tudunk Róla.

Címek jönnek, címek mennek, a tartalom marad, maradjunk ennyiben. Úgy értem, a nem manipulatív tartalom is. Mi igyekszünk, ti meg kattintsatok. Mondom, hogy az mindenkinek jó.