Eltöltöttem egy komplett hosszú hétvégét Prágában. Nem jártam ez alatt a három nap alatt az Óváros téren, a Vencel téren, a Károly-hídon és a Hradzsinban sem. Még soha nem éreztem ilyen jól magamat Prágában. Hogy lehetséges ez? Tüstént elmesélem, méghozzá részletesen.

1.

Prágát évtizedeken át a világ egyik legszebb és legmenőbb városának képzeltem látatlanban, mindenki azt mondta, hogy az, és a könyvekben is lehetett ilyeneket olvasni. Meg különféle fotókat is lehetett látni, amelyek alapján ez kézenfekvőnek tűnt. Mindemellett abban, hogy ilyeneket gondoltam, különböző további körülmények és dolgok is fontos szerepet játszottak.

Advertisement

Ilyen volt például a cseh sör. A 80-as évek Szovjetuniójában – kerekítve – kétféle sört tudott vásárolni-fogyasztani a szomjas ember, savanyú hazait és remek csehet. A cseh mondjuk szlovák is lehetett persze, a differenciálásnak akkor és ott nem volt jelentősége. Csehet azonban nem mindig és nem magától értetődően tudott vásárolni-fogyasztani a szovjet ember, ha olyat hoztak és vertek csapra a korcsmában, az ünnepnek számított, és hat-nyolc korsó alatt meg sem álltunk. A cseh sör zamatos volt és krémesen kesernyés, és csúszott, mint a veszedelem.

Aztán voltak még a cseh filmek. Milos Forman és Jiri Menzel elsősorban. Ezekben a filmekben a csehek egyebet sem csináltak, csak cseh söröket ittak, valamint éltek, és nagyon gyakran úgy tűnt, hogy minden a helyén van ebben az életükben. Meg hogy ők maguk is a helyükön vannak.

Persze nem volt mindig minden a helyén az életükben, de mikor fellázadtak, az is milyen szép volt. 1968 és a prágai tavasz is szép volt, illetve 1989 és a bársonyos forradalom is szép volt.

Advertisement

Ezért nagyon sokszor úgy gondoltam, hogy csehnek lenni jó lehet, és hogy csehnek lenni jó lenne. Mindeközben okosan tudtam, hogy én már soha a büdös életben nem leszek cseh – hiszen mit ad isten, magyar vagyok –, de megnézni a cseheket, hogy milyenek ők valójában, azt nagyon szerettem volna. Kár, hogy erre elég sokáig nem volt lehetőségem.

2.

De végül lett. 2000-ben. Ha jól emlékszem. Hogy miért olyan sokára? Arról meséltem már nektek sokszor, hogy az egyszerű szovjet embereknek egyáltalán nem volt könnyű külföldre utazniuk. Én például tizenhat éves koromban jártam először Magyarországon, 1982-ben – óriási élmény volt –, aztán a következő utazásomig öt újabb esztendőt kellett várni. Később, amikor beköszöntött a birodalom összeomlása, megnyitották a határokat is, és 1991-ben egyszer csak budapesti lakos lett belőlem. Azonban jó sokáig nem volt elég pénzem, hogy összevissza csalinkázzak a közelben vagy a nagyvilágban. Aztán mikor lett valamennyi, eleinte akkor sem Csehország felé vettük az irányt, úgy jött ki a lépés, hogy előbb kerülhetett sor Erdélyre, Lengyelországra, Németországra és hasonlókra, sőt meghökkentő módon – bár eléggé véletlenül – hamarabb jártam például Stockholmban és Szöulban is, mint történetesen Prágában.

Advertisement

Ami ennek ellenére és ezzel együtt ott maradt a fixen abszolválandó célpontok között változatlanul, és hiába teltek-múltak az évek, világos volt, előbb-utóbb beteljesül az álom.

Amint mondtam, 2000-ben jött el ez. A Világgazdaságnál dolgoztam akkor, és kollégám-barátom szervezett többautós-sörözős túrát. Összességében nem volt rossz egyáltalán.

De annyira jó sem. Így megy ez, ez a sorsuk a túl hosszú ideig dédelgetett álmoknak. Először is, nem volt igazán jó a sör. Azaz hát semmivel sem volt jobb, mint Magyarországon. Nem volt friss és krémesen kesernyés, mint régen, hanem túl hideg volt, szénsavas, egyenízű. A legendásnak mondott Két Macskában nem a söröket hozták kérés nélkül, ha ürültek a korsók, hanem a töményeket, és a végén kétszer annyit számoltak fel, mint amennyit megivott a kompánia.

Advertisement

Nem volt finom a knédli sem – amit dettó szeretek, imádtam, ahogy az anyám csinálta, a párolt káposzta és a jó szaftos pörkölt mellé –, csak olyan átlagos-unalmas. A Vencel térről azt hittem – a bársonyos forradalom miatt –, hogy szuper hely, és csak álltam bambán, amikor láttam, hogy csúnya. Oké, az Óváros tornyai bejöttek, és a Hradzsinban is volt mit nézni, az Arany utcácskába ellenben be sem fértünk, és a Károly-hídon is alig bírtunk átmenni. Ráadásul október 23-ai hosszú hétvége volt ez, úgyhogy lépten-nyomon harsány magyarokba botlottunk, és egy idő után úgy utáltuk már a turistákat – turistaként, haha –, mint a pinty.

3.

Azóta sokszor jártam Prágában. Nem annyira, mint a megrögzött sörturisták – vannak ilyen ismerőseim –, de hatszor-hétszer biztosan. Ezeket az ismerőseimet egyébként konkrétan nem értem. Olyanokról van szó ugyanis, akik tényleg mennek félévente minimum, és habzsolják ugyanazokat a 10-es – Balling-fok, ugye – Gambrinusokat és Staroprameneket ugyanazokban a kocsmákban. Ezeknek a söröknek 2000 óta – meggyőződéssel állítom – semmivel sem lett több értelmük, mint amennyi akkor volt. Hiába feltételeztem párszor, hogy először csak szerencsém nem volt, és ha sokat próbálkozom és iparkodom, előbb-utóbb csak megtalálom azokat a friss és krémesen kesernyés világosokat, csak nem akart összejönni. Ugyanez a knédlivel.

Advertisement

Mígnem 2007-ben – amikor családilag négynapoztunk egy egészségeset – rájöttem végre, hogy mekkora orbitális hülye vagyok. Azért külön, hogy ennyi idő kellett, hogy rájöjjek erre.

Mire is? Arra, hogy ha Budapesten sem a Mátyás-pincében akarok vacsorálni, akkor vajon mi a francért keresem a jó sört és a jó knédlit Prágában a turistabolondító körzetekben?

Úgyhogy az utolsó napon messzire menekültünk a Vencel tér és az Óváros tér és a Károly-híd közeléből, és előbb egy cukrászda-kávéházban ittam kiváló 18-as Mastert, majd egy belga sörözőben vacsoráztunk finomat, ahol abszolút vállalható cseh lagert is csapoltak. Hogy pontosan milyet, melyik márkát, már nem jut eszembe.

4.

Menet közben bejött a képbe a jégkorong, A csoportos vb-n épp Prágában jártunk először 2004-ben, és a megvilágosodásom utáni újabb látogatás alkalmából – a két évvel ezelőtti télen a Lev Praha–Slovan Bratislava KHL-rangadót mentünk megnézni – volt eddig a legszebb és a legbarátságosabb a cseh főváros. Mondom, tél volt, hideg, fagy, és a sétálóutcákat nem sózták, hanem csak homokozták – vagy mizték –, amitől nem lett latyakos a kő, és az egésznek vagány volt a hangulata. Ha azt akarjátok tudni, tényleg milyen szép és hogyan szép a sokszor látott Óváros tér, télen menjetek Prágába. A turistaetetőket ezúttal ráadásul elkerültük, és találtunk egy olyan sörözőt – előre akkor nem készültünk még –, ahol nemcsak két csap volt.

5.

Erre a hétvégére – május 1–3. – viszont már készültem. Muszáj készülni. Az élet túl rövid, hogy rossz söröket igyunk és rossz knédliket együnk, és hogy hülyeségekkel foglalkozzunk.

Advertisement

Az élethez ráadásul nem is csak jó sör, jó knédli és jó jégkorong kell, hanem pl. jó reggeli is.

A jó jégkorong adott volt, EBEL-től felfelé egyszerűen nem tud rossz lenni, úgyhogy egy A csoportos világbajnokság a maga színvonalával és népek barátsága fesztivál karakterével csak csodálatos lehet. De ezt most nem akarom feszegetni, érzem, hogy többen is unjátok már.

Maradjunk a többinél. Először is a reggeli. A reggeli hátborzongatóan fontos dolog. Nemcsak azért, mert jót enni jó. Azért is, mert jót kávézni is jó. Előkaptam az internetet, beleolvastam és azt mondtam: helyezzük el gasztrokulináris górcsövünk alatt a Muj Salek Kavy-t. Azt ígérte az internet, hogy jól fogunk járni. Ráadásul útba is esett az O2 Arena felé vezető úton. Vasárnap délelőtt volt, és telt ház, alig kaptunk asztalt, hiába volt vagy húsz az utcaiakkal együtt. Karlin, nyugis, álmos környék, és mégis. Hogy megérte-e? De mennyire. Ha esetleg kávébuzik volnátok szintén, alighanem elég egyszer rápillantanotok a vonatkozó tasting flightot ábrázoló fotóra. Mondjuk nekem egy afrikai még hiányzott volna, de azért a brazil ütött.

A sör érdekében igénybe vettem csehszlovák emberünk közreműködését, és mit mondjak, ezt sem bántam meg. Volt vagy negyven tippje – tíz tuti budapestit én is össze bírnék dobni már, ebből is látszik, jegyzem meg zárójelben, hogy nem egy helyben topog a világ, fejlődik az szépen –, amiből nem választhattunk többet kettőnél. Mert csak este tizenegykor kezdhettünk, addig meccseket kellett néznünk, első és utolsó nap kettőt, szombaton hármat.

Advertisement

Így pénteken a Prague Beer Muzeumban csaptunk bele, majd szombaton a Beergeekben folytattuk a gyönyörködtető változatosság felfedezését. Ég és föld, mint mondani szokás.

Beer Muzeum. Belváros nem egészen közepe, bulinegyedes hangulat, rengeteg turista, irtózatos dohányfüst, harminc csap, legalább a kétharmada nem annyira izgalmas lager, de azt az öt jót, ami egy korrekt estéhez kell, nem kunszt összeválogatni. Abszolút menő volt egyebek közt a szűretlen világos Bernard, de a Matuska és a ház söre pláne. Igaz, nem lesz törzshelyem.

Beergeek. Kicsit odébb a központok központjától, Vinohradyban, a tévétoronytól nem távol. Egy csoda. Olyan, amilyennek a világ legszelídebb és legunalmasabb bölcsészklubját képzelheti az ember. Dohányfüstmentes és zenementes, egyszerű és újszerű bútorokkal, illedelmes és csendes fiatalokkal, akik sose kérnek kétszer ugyanabból. Nem is lenne értelme: több mint húsz csap, és minden – tényleg minden! – izgalmasnak tűnik. Az is. Egy jót és négy csodásat ittam, csak cseheket, utóbbiak: Blahovar IPA, Hendrych 16, Matuska Raptor, Falkon Stalker.

Advertisement

Már ahogy felsoroltam most őket írásban, attól összefutott a nyál a számban. Már ennyitől vissza akarok menni, minél hamarabb. Vissza is fogok, lesz még egy köröm ezen a vébén.

6.

Mikor vasárnap délután – a 10-0-s kanadai–német végét nem vártuk meg, eljöttünk a második szünetben, addigra 9-ig jutottak a világ egyik legjobb hokisa, Sidney Crosby által vezetett kanadai istenek – épp hagytuk el a várost, akkor jutott eszembe, és mondtam is, hogy nahát: lehoztuk úgy ezt a hosszú hétvégét, hogy kimaradt a Vencel és az Óváros tér, a Károly-híd, a Hradzsin és annyi minden még, ami állítólag Prága. Viszont nem is hiányoztak, mondta FK.

7.

Megszerettem Prágát. Jó sokáig szerettem volna szeretni, nem ment, és most sikerült. Sose lehet tudni, hogy mi min múlik. Már úgy értve, hogy minek kell hozzá meglenni, és minek kimaradni. Ezzel együtt abban a második körben, amikor lesz meccstelen napunk is, tuti, hogy vetünk egy pillantást az Orlojra. Vagy menjünk inkább Vysehradba, ahol még nem jártunk?

Advertisement

Esetleg keressük meg hozzá azt a knédlit, amit megtalálni egyelőre még nem volt időnk?

Fontos kérdések, nem kérdés. De úgy érzem, képesek leszünk megfelelő döntéseket hozni. A magunk jégkorong-, kávé-, sör-, knédli-, város- és Prága-buzi módján.

[a fotók a Muj Salek Kávyban, a Beergeekben és az O2 Arenában készültek]