Nem. De én még nem láttam akkora drámát, mint ami azzal indult, hogy a Gawker alapító tulajdonosa néhány napja leszedett egy posztot. Egy érintett vallomása a Gawker-balhéról.

Máshonnan érkeztek, teljesen mások voltak a motivációik, alapítóik abszolút eltérő karakterek, maguk a kiadványok sem hasonlítanak egymásra, a Gawker Birodalom sok tekintetben mégis olyasmi szerepet töltött be a világ internetes sajtójában, mint az Index a magyaréban.

Advertisement

Mindketten új hangot és stílust hoztak, újfajta, a rajongóik által imádott, a gyűlülőik által – nem meglepő módon – gyűlölt beszédmódot, ami fontosabbnak is bizonyult annál, hogy miről írtak éppen. Azt a laza, szemtelen, semmilyen tekintélyt nem tisztelő, kegyetlen, csúfolódó, végletekig őszinte hangot tették meg az intenetes sajtó új nyelvének, ahogy az emberek – na jó, a szellemes és értelmes emberek – a való életben beszélnek, de ahogy előtte nem sokan írtak.

A nagyfejűek, öltönyösök, kommunikációs igazgatók, bizottsági elnökök, helyettes államtitkárok, akiket előttük legalább írásban megtiszteltek azzal, hogy az ő rettenetes bikkfanyelvükön értekeztek róluk, csak hápogni tudtak ezen a szemtelenségen, amit azonban a közönség azonnal imádott.

A hangvételt – és a vicces cikkek aránytalanul nagy számát – kivéve viszont tényleg nem sokban hasonlít egymásra a Gawker és az Index-444. Például azért, mert az alapító Nick Denton eredeti felvetése egyrészt az volt, hogy eleve azokról a dolgokról kell írni, amikről mindenki pletykál ugyan, de amiket senki nem mer leírni, másrészt a Gawker bármit – de tényleg bármit – le mer írni, ha az a dolog igaz. Ez a mérce, és nem több. Ha a hír igaz, akkor nem lehet olyan durva, szaftos pikáns vagy kínos, hogy le ne hozzuk.

Advertisement

A független blogbirodalom sikerét az hozta meg, hogy a vicces, beszólós, tiszteletlen hangvételt komoly újságírói eszközökkel kombinálta, minden pillanatban azt éreztetve, hogy nem tart semmitől és senkitől, és ha sikerült csekkolni az infót, az atyaúristenről is leközli, hogy puttókat buzerál a felhők mögött.

Bizarr módon ennek a krédónak a komolyan vétele hozta el a Birodalom történetének talán legnagyobb botrányát, vezető szerkesztők lemondásával és az egész cégcsoport pillanatnyi megrendülésével.

A dolog azzal indult, hogy az egész blogbirodalom nevét adó Gawker blog másfél hete közölt egy posztot arról, hogy a sokszor csipkedett – és a Reddit révén direktben is konkurens – óriás kiadóvállalat, a Condé Nast háromgyerekes, nővel házas pénzügyi igazgatója hosszas levelezések és csetelések útján férfikurvát bérelt, aki aztáa a topmenedzser kilétét megneszelve zsarolni kezdje őt, hogy a politikai kapcsoilatai révén segítsen neki egy hosszú ideje húzódó jogi ügyében, különben leleplezi.

A sztori, amennyire meg tudom állapítani, tényszinten igaz, a szerző a kellő gondossággal beszerezte a bizonyítékokat és olvasmányos cikket rakott össze belőle.

Igazat, olvasmányosat és végtelenül undorítót.

Meg sem próbálta ugyanis igazolni, hogy a fickó leleplezéséhez bármiféle közérdek fűződne. Hiszen ilyen nem is volt. Egy, a magas beosztása ellenére lényegében senki által sem ismert öltönyösről van szó, aki maximum a feleségének tartozik elszámolással, ha férfiakat dug.

Advertisement

Amikor először olvastam a posztot, egyre rosszabbul éreztem magam. Mi közöm nekem ehhez? Ki a francot érdekel, hogy Ismeretlen Zebulon nagyfarkú pornószínészekre gerjed titokban?

A Gawker korábban írt már titkos melegekről. Akkor, ha olyan politikusról volt mondjuk szó, aki a nyilvánosság előtt képmutató módon gyalázta a melegeket, miközben maga is az volt. Ez is síkos ösvény, de a politikusi képmutatás leleplezése legitimálhatja a dolgot. Nem mindenki szemében, de ez legalább vitatéma. Itt azonban szó sem volt semmi ilyesmiről.

A posztot olvasva nem voltam büszke arra, hogy gawkeres vagyok, pedig egyébként nagyon. Sőt. Szörnyen éreztem magam. És arra gondoltam, hogy ezek a balfácánok ezzel talán kivégezték az egész céget. A Gawker ugyanis éppen perben áll Hulk Hogan pankrátorral, amiért három éve leközölte egy rövid szexvideóját, és aki ezért 100 millió dollárt követel, amit ha megítélnek, szélsőséges esetben tönkretehet mindent.

Advertisement

Ez a nyomorult, béna poszt valósággá változtatta a Gawker ellenségeinek minden igazságtalan kritikáját, és rémes volt arra gondolni, milyen hatással lehet a floridai esküdtekre.

Ezért is voltam elképesztően boldog és megkönnyebbült, amikor másnap megláttam az amúgy elképzelhetetlen hírt: Nick Denton tulajdonos – miután megszavaztatta a menedzsmentet is – leszedte a bejegyzést. Nem jogi fenyegetésre, hanem ízlésalapon, azért, mert indokolatlan és gusztustalan volt, potenciálisan tönkretéve egy családot. És az egész céget.

Az ezután történtek megértéséhez fontos tudni, hogy bár Magyarországról nézve az amerikai sajtó maga a Kánaán, a tulajdonosi-saleses befolyásolás itt is létezik. A kompromisszummentes szókimondás mellett a Gawker folyatamosan marketingelt védjegye emiatt az volt, hogy nálunk igazi, áthatolhatatlan fal van a cégvezetés és a szerkesztőség között, és az előbbi soha, semmilyen körülmények között nem utasíthatja szerkesztői döntésre az utóbbit.

Advertisement

Ezt a fennen hirdetett szabályt szegte meg Nick. Sejtettem, hogy a szerkesztőség reakciója heves lesz és negatív, de arra, ami következett, ebben a formában nem számítottam. A szerkesztőség közös nyilatkozatban ítélte el a poszt eltávolítását, majd elvi tiltakozásul lemondott a Gawker blog, illetve az egész Gawker-csoport főszerkesztője, és ki tudja, követik-e őket mások.

A sajtó- és szerkesztőségi szabadság melletti kőkemény, elvi kiállás egyfelől imponáló. Másfelől, ha a konkrét ügyet nézzük, tökösség helyett ez nekem sokkal inkább szektás doktrínerségnek tűnik. És totális ízlésbeli vakságnak.

Az egész botrány alapja ugyanis az, hogy a poszt az embertelenség határáig ízléstelen, potenciálisan tökretehet egy embert, egy családot és egy nagyszerű független médiacéget, plusz mindezek mellett az elemi szerkesztési szabályoknak sem felel meg. Hiszen kísérletetet sem tett annak bizonyítására, hogy Öltönyös Ödön véghez sem vitt homoszexuális aktusa hírértékű lenne. És amikor értelmezni próbáljuk a szereplők cselekedeteit, a poszt maga egyáltalán nem elhanyagolható elem.

Advertisement

Én bár innen Budapestről – azazhogy a nyaralásom közepéről – nem tudtam megállapítani, hogy ki látta közlés előtt, de azt minden érintett fél elmondta, hogy nagy vita volt róla a szerkesztők között is. Aki részt vett benne és rábólintott, rémes hibát követett el, és örülhet, hogy Denton, vállalva a cenzor ellenszenves szerepét, megmentette. A lehetséges rossz lépések közül messze ez volt a legjobb.

Ettől persze még megértem a kollégáimat, akik arra voltak trenírozva, hogy ha valami igaz, akkor az a következményekkel és a sztorik mögött álló emberekkel nem törődve megírható, anélkül, hogy abba bárki beleszólhatna, kivéve a szerkesztőiket.

Az újságírás – és ez igaz a legjobb újságírásra is – nem mindig kellemes dolog, Néha kegyetlen, durva és áldozatokat hagy maga után. De legalábbis sértett embereket. Ezzel kalkulálni kell, nem is való a blogolás mindenkinek. De ez a dráma is azt mutatja – nekem legalábbis arról mesél – , hogy semmit, még az igazságot sem szabad abszolutizálni. A szívósság és következetesség fontos és jó dolog, a fanatizmus és a vonalasság kevésbé.

Advertisement

Én magam is átéltem többször, hogy ha egy szerkesztőséget cseszegetnek, hajlamos önkéntelenül is ráerősíteni arra, amiért piszkálják. Az Index tulaja azt üzeni, hogy túl sok az orbánozós cím? Nyilván csak orbánozós cím jut az ember eszébe. Hulk Hogan a létében fenyegeti a Gawkert a privát szférája megsértésére hivatkozva? Mutassuk meg, hogy nekünk senki privát szférája sem szent. Valami ilyesmi lehetett talán a lelki rugó a botrányposzt mögött.

A másik ok pedig az – csak tippelek! –, hogy az elvi alapon űzött tekintély-nemtisztelet annyira begerjeszthetett egyes bloggereket, hogy osztályharcba oltott keresztesháborút kezdtek viselni minden öltönyös ellen. Ez gyengíthette amúgy pompás újságírók morális-esztétikai értékítéletét.

A posztlevételt magyarázó bejegyzésében Denton arról beszélt, hogy a Gawker alapítása óta megváltozott az internet, a közönség és ő maga is. Ma már nem elég a közléshez, hogy valami igaz legyen, relevánsnak és érdekesnek is kell lennie. És még a közsszereplők is megérdemlik, hogy lehessenek titkaik.

Advertisement

Nekünk Magyarországon pont nem a közszereplők túl kevés titka a problémánk, így az egész sajtóbotrány olyannak tűnhet, mintha szaúdiakat figyelnénk, akik azért lázadnak, mert a titán Porschék helyett platina Bugattikat szeretnének. De a dolog mégsem vicces. A legjobb szándékok által vezetett újságírók kerültek szembe a legjobb szándékok által vezetett tulajdonossal, amiközben a cég eleve izgalmas helyzetben volt.

Az ügy a “külsős” olvasóknak azért lehet izgalmas, mert egy tuti: az elmúlt évtized internetes sajtónyelvét jelentős mértékben meghatározó lap most meg fog változni. Ha releváns marad a Gawker-birodalom – amit a botrány után át is keresztelhetnek úgy, hogy csak az ősblog tartja meg a Gawker nevet –, akkor egy új stílus és hozzállás születését figyelhetjük közelről. És én elég biztos vagyok abban, hogy relevánsak maradunk.