Pont 30 éve vittek el katonának. Szovjet katonának. Hogy milyen volt?

Nem kemény, hanem hosszú. Hosszabb, mint ez a rohadt hosszú poszt, amit írtam róla. 23 hónapig tartott. Nem szoktam erről sokat mesélni, kicsit sem volt szórakoztató, akkor meg miért anekdotázzak? Most mégis úgy éreztem, itt az alkalom, összeütök egy kis ön-történelemleckét.

Békeharc

A katonaság réme ott lebegett minden szovjet kisgyermek feje felett, óvodáskorától fogva. A 70-es évek a békeharc időszaka voltak, a hidegháború nagyja lecsengett akkorra, de az imperialista Amerika nem szűnt meg fenyegetni bennünket. Attól ugyan nem féltünk, hogy ledobják ránk az atombombát, a világbéke mégis messze volt még, és hiába harcoltunk érte megalkuvást nem ismerően, résen kellett lennünk.

Az iskolában voltak katonai foglalkozások is, meg kellett tanulnunk Kalasnyikovot szét- és összeszerelni, gázálarcot időre előkapni, felhúzni, és egyszer el is utaztunk csapatostul – a város mindhárom iskolájának összes fiú tanulója, ukránok, oroszok, magyarok – egy Huszt melletti lőtérre, automatából lőni, meglepett, hogy közel sem rúg olyan erőset a fegyver, mint a Tüskevárban a vadászpuska. A lányok nem jöttek, belőlük ápolónőket képeztek azalatt, amíg belőlünk gyalogkatonákat.

Pont 30 éve vittek el katonának. Szovjet katonának. Hogy milyen volt?

A katonaságtól féltem, mint a tűztől, mióta csak az eszemet tudtam. Hogy a fenébe ne féltem volna, ha úttörőtáborba sem voltam hajlandó elmenni? Rend, fegyelem, idegen nyelven beszélő emberek? Már csak ez hiányzott tényleg. Hiába mondták, hogy minden fasza lesz, a katonaság férfivá nevel, én úgy éreztem, egyáltalán nincs erre szükségem. Azután rántottak be először a hadkiegészítő parancsnokságra, hogy betöltöttük a tizenhatot, akkor volt az első orvosi vizsgálat is, és majdnem mindenkit alkalmasnak találtak.

Egy időre felcsillant a remény, hogy mégis meg lehet úszni az egészet. Ha ugyanis az embernek sikerült bejutnia egy olyan egyetemre, ahol katonai tanszék is működött – hetente egy nap azzal telt, hogy tartalékos hadnagyokká képezzék a diákokat –, akkor nem hívták be sorkatonai szolgálatra, csak diplomázás után, tisztként kellett letudni egy három hónapos semmiséget. Az ungvári egyetem ilyen volt, bár kicsit bizonytalanná tette a kilátásokat, hogy az igazgatóm az érettségi évében azzal biztatott, olyan jellemrajzot kapok, amivel a börtönbe sem vesznek fel.

Ám ez a lehetőség egyik pillanatról a másikra megszűnt. Az afganisztáni háború miatt 1983-ban törölték a kedvezményt, több sorkatonára volt szüksége a hazának, úgyhogy aki elmúlt 18, azt akkor is behívták, ha egyéként egyetemre járt. (Ügyesebb szülők fél disznóval, óriás korsó borokkal el tudták intézni, hogy legalább közelre kerüljön a gyermek, vagy Magyarországra, tolmácsnak, de az enyémek nem voltak ügyesek, ebben az értelemben.) Mivel a Szovjetunióban 8+2 év volt az általános és a középiskola összesen, ezért 17 éves korunkban érettségiztünk és felvételiztünk. Engem fel is vettek az ungvári egyetem magyar nyelv és irodalom szakára 1983 nyarán – Margaréta Jurjevna kamuzott, amikor a jellemrajzzal ijesztegetett –, és el is kezdtem a tanulmányaimat.

Majd annak rendje és módja szerint elkurvultam pillanatok alatt, elsősorban rengeteget lógtam és még többet ittam – a drogpiac nem volt elég fejlett azokban az időkben egy Ungvár méretű provinciális városban, utólag úgy gondolom, szerencsére –, elmerültem a no future-ben homlokig, és mindezek miatt kis híján kirúgtak tavasszal a nyavalyába. (Tudjátok, az ott nem úgy volt, hogy ha akartál, bejártál, ha nem, nem, nyilvántartották a jelenlétet szigorúan.)

Aztán mégsem rúgtak ki: úgyis mész katonának, ott megjön az eszed, beléd verik a szovjetséget, mondták. A behívómat április 12-én kaptam meg, július 1-jére, rendesek voltak, hagyták, hogy letegyük a tavaszi szemeszter végén a vizsgákat. Nekem négyből csak hármat sikerült, és az aláírások kilencven százalékát sem bírtam összeszedni. Ha nem soroznak be, biztosan repültem volna, vissza Técsőre, almásládát szegezni.

Én, az újonc

Arról már írtam, hogy nem lehetet tudni előre, hova visznek. Nagy majré nem volt, az egyetemistákat általában kiképző hadosztályokba szórták szét, az első néhány hónapban altiszteket, rajparancsnokokat faragtak belőlük, ráadásul értelmesebb fegyvernemekben, amikhez bizonyos szintű intelligencia is kellett. A gyalogság tehát nem nagyon jött szóba. Biztató volt ezenfelül, hogy magas voltam, 187 centiméter, így a harckocsizás sem merült fel.

Az utolsó orvosi vizsgálat, egy lyukas fogam kirántása – érzéstelenítés nélkül – és minden egyéb dokumentum ellenőrzése után egy napra még hazaküldtek, első körben nem csaptak le rám a kupecek – a haza ez esetben az egyetem 4. sz. kollégiumát jelentette –, majd 1984. július 2-án sokadmagammal vonatra ültettek, és elindultunk. A lembergi átszállás után nagyjából tudtuk, hogy az út vége Fehéroroszországban lesz, Baranovicsi vasúti csomópont környékén meg az is kiderült, hogy Boriszov városa a célállomás. Az ottani hadosztályoknak nagy hírük volt, képeztek katonákat mindenféle fegyvernemben, én két-három ismerős sráccal a tüzérséghez kerültem, önjárólöveg-parancsnokot készültek belőlem nevelni.

Pont 30 éve vittek el katonának. Szovjet katonának. Hogy milyen volt?

Boriszovban olyan volt minden, ahogy azt Móricka a a hadseregről elképzeli. Olyan fegyelmet csináltak, mint a sicc, ébresztő reggel hatkor, futás, edzés, reggeli, délelőtt tanórák, délután munka, vacsora után a Vremja c. híradó, ott ültünk előtte sorban a taburetkákon (stokikon), tízkor takarodó. Szombaton egy órával később lehetett lefeküdni, vasárnap egy órával később kellett kelni. A szurkosvászon csizmák feketén csillogtak, a gallérok fehérlettek, délutánonként, ha volt időnk, beugrottunk a teázóba egy süteményre, alkohol és hasonlók az alatt a négy hónap alatt szóba sem jöhettek.

A reggeli futásba először majdnem belehaltam – nem voltam valami jó kondiban az előző év egészségügyi kockázatai miatt –, loholtunk az altisztek nyomában, megállni nem lehetett, aki össze akart roskadni, azt két erős, jó futó megragadta a két karjánál, vonszolták tovább. A fene se gondolta volna, hogy van ilyen, de pár nap után nem kellett segítség, néhány héttel később már én segítettem Lazebnyik Vitalijnak, aki harminc kiló súlyfelesleggel érkezett Dnyepropetrovszkból, olyan gömbölyű volt szegény, hogy a csizma szárát le kellett vágni bokánál, különben nem tudta volna felhúzni. Októberre felhúzta simán, szorgalmas és kitartó volt. Nem úgy, mint én. Előbb egy kis kötőhártya-gyulladás miatt blicceltem el vagy két hétig a futkorászást, majd később, amikor már jött az ősz, előszeretettel jelentkeztem a lehullottfalevél-gereblyéző brigádba.

Ennek a négy hónapnak nem volt rossz a hangulata, működtek a dolgok, és a lehető legteljesebb mértékben megszabadított bennünket a rendszer a gondolkodás terhétől. Tettük, amit mondtak, és igazából senki sem bántott vagy szívatott bennünket. Mi sem bántottuk egymást, egyrészt, mert egykorúak voltunk, öreg katonákkal csak konyhai ügyeletben találkoztunk – azt gyűlöltük is –, másrészt, mert nemzetiségi ellentétek sem nagyon merültek fel. Szinte mind európaiak voltunk és egyetemisták, oroszok, ukránok, baltiak, zászlóaljunk két legegzotikusabb tagja Kolja Delianidi, a szuperintelligens grúziai görög és Eduard Martiroszjan, a jereváni filmfőiskolás voltak.

Az utolsó napokban, október vége felé már nagy volt az izgalom, hogy hova kerülünk innen tovább. Sokan unták ezt a katonás katonásdit, én meg szívesen maradtam volna, bár nyilván esélyem sem volt, hogy ott tartsanak kiképző altisztnek. A banda legalább háromnegyedén sokkal jobban állt az egyenruha, összehasonlíthatatlanul különb katonák voltak nálam. Afganisztán nem jelentett igazi fenyegetést, tudtuk, hogy két ember megy oda százhúszból, és ennél többen szerettek volna. Kocsergin, a vörös diplomás párttag és komszomoltitkár minden követ megmozgatott, hogy mehessen, de nem engedték, ott tartották Boriszovban, vigyáztak az értékes emberekre.

Én, a balfék

A grodnói fekete hadosztály olyan volt ezek után, mintha a paradicsomból letaszítottak volna a pokolba. Harckocsizó egység volt ez – közvetlenül a lengyel határ mellett –, ami tartalmazott egy tüzérezredet is. A tüzérezredben nem voltak önjáró lövegek, URAL-ok és ZIL-ek által vontatott 152-es és 123-as ágyúk voltak helyettük, de ez számított a legkevésbé. A grodnói fekete hadosztály nem hadsereg volt, hanem egy kibaszott kupleráj. Semmi nem volt, ami Boriszovban igen, az étkezéseket leszámítva. Se reggeli torna, se foglalkozások, semmi, az első számú fegyvereink a lapát és a seprű voltak, gyakorlatilag folyamatosan azzal szarakodtunk, hogy fenntartsuk a látszatot.

Pont 30 éve vittek el katonának. Szovjet katonának. Hogy milyen volt?

Semmit sem jelentett, hogy van két stráfom, tizedesi rangommal parancsnokolhatnék, elvben, csak a szolgálati idő számított, más nem. Arra a négy hónapra meg nem sokat lehetett építeni. Úgyhogy itt már ment a szívatás is rendesen. Nem az, hogy lépten-nyomon megaláztak és ütöttek-vertek volna – bár előfordult nemegyszer –, egyszerűen csak nekem, nekünk kellett elvégeznünk mások helyett bizonyos kellemetlen munkákat is. Miközben az öregek hetente egyszer sem csiszatoltak padlót reggelenként, addig mi kétszer vagy háromszor is. Persze már az érkezésünk utáni első éjszakák egyikén ellopták az új csizmánkat és az egyenruhánkat – a gyakorlót is, a kimenőt is –, odalöktek helyette valami rongyot, szabhattam-varhattam fél napig, hogy ne legyek olyan, mint egy madárijesztő. Monduk így is olyan voltam. Szinte minden újonc olyan.

Ha már az étkezések szóba kerültek: mindenütt, ahol előfordultam, iszonyatosan ocsmány volt a kaja. Vizes krumpli, rizs, tészta, poshadt káposzta, büdös hal, a húsból, mire eljutott a tányérokig, minden húst kiloptak, csak főtt szalonna maradt a fazékban. Két dolog volt szuper, a reggelihez adott két deka vaj, és a vasárnap, amikor a reggeli még főtt hajdinából és két kemény tojásból is állt pluszban. Mindig és mindenhol, várostól, hadosztálytól függetlenül. Káposztás volt a legrohadtabb munkám is a két év alatt: az volt a feladatom, hogy penésztelenítsem az ember magas savanyú káposztás hordókat, centi vastagon lebegett a jeges lé tetején a szürkésfehér undormány, és semmilyen eszközt nem kaptam hozzá, puszta kézzel kínlódtam órákon át, mint egy szerencsétlen balfasz.

A fekete hadosztályban szépen szárba szökkentek a nemzetiségi ellentétek is, nem véletlenül nevezték feketének. Annyi volt az üzbég, a tádzsik, a türkmén, az azeri, a csecsen és a többi, mint égen a csillag, kiadták a teljes állomány nyolcvan százalékát, sokan közülük egyáltalán nem – vagy alig – beszéltek oroszul, adták magukat a vidám villongások. A kérdés végletesen leegyszerűsödött, nem is gondolnátok: az európaiak oroszok (russzkije) voltak, a nem európaiak meg, a kaukázusiakat is beleértve, nemoroszok (nyerusszkije), és kész. Vagyis én ugyanolyan russzkij voltam, mint az oroszok vagy az ukránok – a vinnyicai Oleg Verlannak, a mentoromnak legalább volt kivel ukránul beszélnie, mert a zászlóalj többi ukránja nem bírta a saját nyelvét –, de azok voltak a litvánok és a lettek is, bármilyen meglepőnek tűnik ez a rendszerváltás és a Szovjetunió széthullása tükrében.

Mondjuk azt, hogy magyar vagyok, sokan nem értették egyáltalán. Hogy akkor mit keresek itt? És hogyhogy tudok magyarul? Ha már egyszer a lengyelek, a kazahsztáni németek, a grúziai görögök és a dél-ukrajnai bolgárok kurvára nem tudnak a saját nyelvükön, akkor én miért igen? Hát ők nem tudtak már, én meg tudtam, van ilyen.

Aztán valamikor januárban – néhány nappal azelőtt, hogy kimentünk volna az erdőbe egy hadgyakorlatra – meguntam az egész szopatást, csúnyán összejöttek a dolgok, és leléptem. Küldöncként el kellett mennem egy este Ramazanov százados lakására valami hírrel, ott volt a zsebemben az engedély, elindultam visszafelé, a laktanya kapujában megálltam, gondolkodtam egy percet, megfordultam, és elindultam a városba. Kóboroltam néhány órát, aztán bevettem magam egy házba, ahol – nagy meglepetésemre – találtam egy nyitott és üres lakást, néhány koszlott bútorronccsal és egy matraccal. Mintha nekem találták volna ki. Lefeküdtem a matracra, betakaróztam a kabátommal, és aludtam három napot és három éjszakát. Lényegében megszakítás nélkül.

Én és a lapát

Amikor felébredtem, nem nagyon tudtam, mit csináljak. Jöttem-mentem még egy darabig a városban, megnéztem egy filmet a moziban – Raquel Welch játszotta benne a főszerepet, ez volt az, de vajon miért adták majdnem húsz évvel a bemutatója után? –, aztán elmentem a pályaudvarra, hogy felülök valami vonatra. Mindegy, hova megy. Akkor lekapcsolt az őrjárat. Kaphattam volna két évet is, de megúsztam egy hét magánzárkával a garnizon fogdájában. Korábban a vitaminhiánytól lett egy csomó kelés a combomon – nemcsak én szenvedtem velük, mások is –, ezek az alatt az egy hét alatt mind tökéletesen begyógyultak. Kellemes, nyugodt napok voltak.

Pont 30 éve vittek el katonának. Szovjet katonának. Hogy milyen volt?

Utána új élet kezdődött. Korábban sem voltam jó katona, de onnantól még sokkal megbízthatatlanabbnak számítottam. Amikor kiengedtek a fogdából, a zászlóaljam már kint volt az erdőben, mehettem utánuk. Mocskosul hideg volt azon a télen – a laktanyában sem kúszott egyszer sem 13 fok fölé a hőmérő higanyszála –, a kéthetes gyakorlat alatt nem nagyon mentünk mínusz tíz-tizenöt fölé, egyik hajnalban –36°C-t mértek, Szibáriában nem jártam soha, ez az all time rekordom. Érdekes, hogy minden fakszni nélkül ki lehetett bírni, tripla kapca, őrségben tulup, halinacsizma, mínusz húsz alatt a sapka fülét le szabadott kötni. Sátrakban laktunk, dobkályha volt mindegyikben, folyamatosan fűteni kellett, felváltva tápláltuk a tüzet éjszaka, a mi rajunk négy emberből állt akkor, két óra jutott nekem, kenyeret pirítottam a platnin, disznózsír nem volt, csak növényi, az is nagyon jólesett teával.

A következő több mint egy év jó részét kiküldetésekben, komangyirovkákban töltöttem, nem kevesebb, mint tizenegy hónapot. Belsőkben is, külsőkben is. Voltam fakitermelésen, egy kiégett erdő romjait kellett eltakarítani, amennyire lehetett, feketék voltunk, mint az ördögök, alig lehetett kimosni az egyenruhákból a beléjük evődött koszt, kormot. Ástam árkot negyedmagammal, kábelfektetéshez, egy hónapig eltartott, a kisrádiót – státusszimbólumnak számított, akkor már volt nekem is, lengyel és litván adókat is lehetett fogni – a földhalmok tetejére tettük, úgy hallgattuk a Modern Talking- és a Szofija Rotaru-slágereket.

1985 tavaszán ezrednyi másra nem jó katonát toboroztak össze az egész fehérorosz katonai körzetből, elvittek bennünket Minszkbe, az urucsjei hadosztály teljes területének felújítása volt a feladatunk, kaszárnyástul, parkostul, mindenestül. Nagy-nagy nemzetközi hadgyakorlatra készültek, ez lett a központja a bulinak. Ástunk, építettünk, meszeltünk, festettünk, kertészkedtünk két hónapon át, kint laktunk az erdőben, de ez jobb volt sokkal, májusban-júniusban vidám dolog az ilyesmi. Ráadásul könnyen ki lehetett lógni, az egyik közeli kisvárosban volt egy nővérszállás, Csisztokletov, a donyecki barátom és egy azeri fickó kezdett el járni oda, mentek minden éjszaka, napközben alig álltak a lábukon. Egyszer elmentem én is, szerelembe estem, de a következő éjjel őrségben voltam, ők meg pont akkor lebuktak, mint Rottenbiller, kaptak három nap fogdát, lőttek az egésznek.

Amint visszamentünk Grodnóba, kiderült, mehetünk tovább Kazahsztánba, nyári betakarításra, mi ketten mindenképpen. Három hónap tiszta buli, örült a lelkem, madarat lehetett volna velem fogatni, de korán lelkesedtem, egy Abdurazzakov nevű üzbég kifúrt a kontingensből, ők mentek a századunkból Csisztokletovval, rohadna meg a mocskos féreg. Nekem Baranovicsi jutott, megint festés, meszelés, tapétázás, hasonlók, az sem volt rossz, de nyomába sem érhetett a sok napos vonatozással és kazah kolhozistalányokkal kecsegtető szűzföldezésnek. Viszont loptunk tiszta szeszt, megittuk, égetett.

Ősszel feloszlatták, szétszórták az egész fekete hadosztályt a jó büdös francba, annyi sorkatonát hagytak, akik a lezsírozott tankokat, ágyúkat, teherautókat, gépeket karbantarthatták. Mindenki máshova került, négyesével-ötösével, nem bántam, untam az arcokat. Különösen Ruszlan Labazanovét, ez a villogó szemű csecsen srác őrült volt, semmilyen tekintélyt nem ismert, mindegy volt neki, ki áll vele szemben, Ramazanov századost is megütötte. Róla legközelebb 1996-ban hallottam, akkor ölték meg Samil Baszajev emberei. Előzőleg Dzsohar Dudajev testőrségét is irányította, közepesen ismert harctéri parancsnok lett belőle, állítólag ült is gyilkosságért, később összekülönbözött az akkori nagymenőkkel, ő húzta a rövidebbet.

Én, a fűtő

A vityebszki erdőbe, egy Lepel nevű kisváros közelébe kerültem, a borovkai rakétás hadosztályhoz. Grodno után ez megint majdnem olyan volt, amilyennek a világ egyik legerősebb hadseregét elképzeli az ember. Reggeli tornázások és rendes foglalkozások ugyan itt sem nagyon voltak, az viszont biztos, hogy éles riadó esetén a harcjárművek nyolcban-kilencven százalékát ki lehetett volna hajtani a garázsokból. Grodnóban a harmadukat sem, az tuti.

Pont 30 éve vittek el katonának. Szovjet katonának. Hogy milyen volt?

Jobb katona itt sem lettem, csak öregebb és ravaszabb, sikerült is folytatnom a hagyományt, amint csak tudtam, lecsaptam a tartósabb munkalehetőségekre. Így lettem fűtő két hónapra, ez volt a legjobb időszakom a teljes katonaság alatt, az egy hét magánzárkát nem számítva. Huszonnégy órát dolgoztunk, huszonnégyet pihentünk, napjában háromszor-négyszer kellett kiszedni a salakot a kazánokból. Ez úgy ment, hogy a parazsat ilyen masszív kaparó-toló fém izékkel hátra kellett tolni, alóla a salakot kikotorni, utána a parazsat újfent elsimítani. A salakot kitalicskázni, a friss szenet betalicskázni.

Mi hárman voltunk, én és két fiatal üzbég, a főnökök, mármint a civil fűtők meg negyvenes-övenes alkoholisták, gyakran hoztak vodkát, nem fáztunk, sem külsőleg, sem belsőleg, szép volt az élet. Megtanultam, hogyan kell behúzni egy kétdecis vizespohárral egyszerre, nem nagy kunszt, az első korty után már csúszik, mint a víz. Egyiküket a szabadnapjainkon is meg-meglátogattam, senki sem figyelte akkoriban, mit csinálok, kilógtam a hátsó kapun, három kilométer volt a gyerevnya, ahol lakott, pici, roskadozó faházban, vodkáztunk, füstölt halat, sós uborkát, főtt krumplit ettünk.

Itt másfél év után végre megint rendszeresen beszélhettem magyarul, elég döcögősen ment eleinte, egy ungvári srác volt a laktanyában egy emelettel alattunk elterülő zászlóalj egyik újonca. András orvostanhallgató volt, ügyes fiú, egykettőre ezredírnokságig vitte, esténként gyakran az ő irodájában elmélkedtünk az élet dolgai felett, volt, hogy az ufai Vagyim Plotnyikov társaságában, aki időnként gitárt ragadott és DDT-számokat énekelt. András 1992 óta sebész az irgalmasok kórházában. Emellett két kilométerrel arrébb, a harckocsizóknál tengette utolsó egyenruhás hónapjait Guszti is, a nagyszőlősi történész, átsétáltunk olykor egymáshoz filozofálni, ő később a nagyobbik lányom keresztapja lett.

1986 tavasza gyorsan telt, volt még egy kis hadgyakorlat márciusban, amit nem tudtam elbliccelni – hiába hivatkoztam rá, hogy fűtenem kell, leváltottak a mocskok –, akkor zajlott ez, amikor a magyar futballválogatott 3-0-ra elkalapálta Brazíliát, a meccset nem láttam, piszkáltam is rendesen az oroszokat, hogy na, pajtások, úgy elkenjük a szátokat a világbajnokságon, hogy csak nézhettek, be voltak szarva istenesen. Még szerencse, hogy pár nappal Irapuato előtt leszereltem.

A szovjet hadseregben azt sem lehetett tudni előre, hogy mikor mehet haza az ember. Elvben már május elején léphettünk volna, amikor kijött a parancs a honvédelmi minisztertől, de általában elhúzták az ilyesmit rendesen. Az is szokás volt, hogy a leszerelőknek adtak még valami munkás feladatot, mondván, ha ezt elvégzitek, mehettek. Velünk is így történt, ötünket-hatunkat elküldtek újraszigetelni, kátrányozni a garázsok tetejét, ez féléves melónak nézett ki. Úgyhogy nem is nagyon törtük magunkat, napoztunk a tetőn az izsevszki Trosinnnal, aki filozófus volt, és alkoholista – a Trojnoj kölnivizet is megitta, ilyesmire én soha nem vetemedtem –, néha sikerült erősített Azerbajdzsanszkoje bort vásárolnunk, abból egy üveg elég volt két embernek.

Pont 30 éve vittek el katonának. Szovjet katonának. Hogy milyen volt?

Kissé felkavarta az idillt, hogy április végén felrobbant a 4-es blokk Csernobilban, és a radioaktív felhőt felénk fújta a szél. Nem nagyon tudtuk, mi van, bár azt mesélték, hogy a stábban kiakadt a Geiger–Müller-számláló. Egy-két nappal később felsorakoztatták a hadosztályt, elmondták, hogy kisebb baleset történt az erőműben, és önkéntesek jelentkezését várják a károk felszámolására. Főként sofőrökre volt szükség, és leszerelés előtt állókra egyáltalán nem számítottak, úgyhogy nem volt ez sem vészhelyzet a számomra. Maradt a tespedés a tetőn, és egy új kazetta a rigai Jura But jóvoltából, hogy honnan másolta rá a ZZ Top- és Led Zeppelin-slágereket, fogalmam sincs.

Haza

Ültünk tehát a tetőn, a munka harmadát talán elvégeztük május végéig, amikor egyszer csak megjelent a küldönc a stábból, 30-án, hogy gyertek, srácok, beszéde van veletek az alezredesnek. Úristen, mondtuk, tán csak nem? De, az alezredes azt mondta, mehettek, fiúk, haza, máris, itt vannak a papírok, csak a pénzügyes tisztet kell megvárnotok, hogy kifizesse a rubelt, ami a hazaútra jár nektek. Oké, mondtuk, azt már féllábon is.

De a pénzügyes tiszt nem jött. Aztán még mindig nem jött. Megjelent Guszti, akit két kilométerrel arrébb szintén akkor leszereltek – Andrásnak akkor még egy éve hátra volt –, az ő pénzügyes tisztje nem volt egy részeges állat. Mert a mienk, mint kiderült, úgy berúgott előző nap, hogy nem bírt felkelni. Hiába mondtuk, hogy nem kell nekünk az a pénz, az volt a válasz, hogy kötelező kiadni, anélkül nem mehetünk sehova, meg se próbáljuk. Úgyhogy még egy éjszakát a laktanyában töltöttünk.

Nem bírtam aludni egy percet sem, az az éjszaka hosszabb volt, mint az előző 700 összesen.

Pont 30 éve vittek el katonának. Szovjet katonának. Hogy milyen volt?

Másnap megjött az a barom, ideadta a pénzt, elég volt később egy üveg vodkára, és mi hazaindultunk. Minszkig busszal, Lembergig repülővel, Nagyszőlősig busszal, Técsőig vonattal. Másfél nap alatt hazaértem. Szakadt az eső, ahogy sétáltam hazafelé éjszaka az állomástól, csurgott rajtam a víz, legalább nem látszott, hogy könnyezek, amikor anyám ajtót nyitott.

Néhány érdekes adat

23 hónap alatt egyszer sem voltam otthon, a szabadság nem jog volt, hanem jutalom. A jutalmazás az én esetemben fel sem merült. A szüleim háromszor látogattak meg, az apám egyszer Boriszovban és egyszer Grodnóban, anyámmal együtt egyszer Minszkbe is eljöttek. Olyankor kimehettem velük. Egyszer Grodnóba elutazott hozzám egy barátnőm is a barátnőjével, akkor is szabadon töltöttem egy éjszakát. Ezt leszámítva saját jogon kimenőt egyszer kaptam, egy héttel a leszerelésem előtt. Bementem a városba, vásároltam egy Fus márkájú máltai farmernadrágot – az apám havi fizetésének kb. feléért –, egy inget és egy fasza cipőt. Hogy legyen miben hazamennem. Az egyenruhát el akartam dobni minél előbb.

Én, a katonatiszt

Visszamentem Ungvárra, nyáron és ősszel pótoltam az első évfolyam végén elmaradt aláírosokat és vizsgákat, rendesek voltak az egyetemen a leszerelő katonákkal, másodévvel folytathattam tanulmányaimat. Sokkal kevesebbet ittam, mint azelőtt, a következő vizsgaidőszakot három ötössel és egy négyessel hoztam le, és utána is tartottam magam, elképesztő. Benőtt a fejem lágya! A katonai tanszék még megvolt, heti egy napban, szombatonként gyalogsági tiszteket képeztek belőlünk, ami negyedév után egy hónapos gyakorlatba torkollott. Az orehóci erdőben sátoroztunk kint, mókás, vidám napok voltak, nem sokkal Nagy Imre újratemetése után, és akkor halt meg Kádár János.

Arra nem emlékszem tisztán, hogy hadnagy lett belőlem, vagy be kellett érnem az alhadnagysággal, a papírokat ugyanis nem vettem át, bár adták volna a diplomához. Miért tettem volna ilyet 1990-ben? Néhány évvel később a técsői hadkiegészítő parancsnokság postázott egy levelet a szüleim címére, hogy jelenjek meg a színük előtt ekkor meg ekkor, különben dezertőrnek minősítenek. Akkor már réges-régen Budapesten éltem.

[Disclaimerek: Csak remélem, hogy mindenütt jól használtam a magyar szakkifejezéseket, ezeket nem feltétlenül ismerem pontosan, és hát ennek a történetnek az eredeti nyelve nyilván az orosz. A nyitóképen nem én vagyok, de akár lehetnék is, Boriszovban készült 1985-ben, legalábbis ezt mondja róla az internet. Én a negyedik fotón vagyok, apámmal, szerencsétlen koromban. A második fotón pionírok tekinthetők meg, a harmadikon a boriszovi kiképző hadosztály kapuja, az ötödiken Raquel Welch. A videón a DDT adja elő a Hazám c. slágert, amelyet Plotnyikov coverjében hamarabb hallottam, a Lepeli járás táblájáról és a boroscímkéről nem mondok külön semmit. Az utolsó fotón az egykori borovkai hadosztályom valamelyik kapuja lehet, úgy néz ki, megszűnt ott a katonáskodás.]