Van-e értelme gourmet-knak való éttermet nyitni egy budai plázában? – ezen merengtünk, mikor útnak indultunk ketten a Tantiba. Ha a helynek épp kiosztott Michelin-csillagot nézzük, akkor a válasz persze sima igen. De nekünk vajon hogy ízlett, amit ebédre kaptunk pénteken?

A kanalammal félretolom a tányér közepén lebegő, tökéletesen üvegszerű bőrű, álompuha halfilétutajt, beletúrok a rafináltan egyszerű, telt, finom hallevesem fenekén heverő, érdekesen ropogós savanyúkáposzta-szálak közé, és azon gondolkodom, mi a butikos faszának csinál valaki pont ide, a XII. kerületi hegyvidék kapujába egy kifinomult és drága éttermet.

Advertisement

Mikor jönnek rá, hogy a XII. és a II. kerületben próbálkozni sem érdemes gourmet kajáldával?

Azok az emberek, akik képesek értékelni és heti-havi rendszerességgel megismételni egy ilyen típusú gasztronómiai élményt, jellemzően nem errefelé laknak, hiába vannak itt Budapest legdrágább lakcímei. A budai gazdaggettók populációjának idősebbik fele azért lakhat a drága dombokon, mert nem költött soha 4900 forintot polentahabbal vadított Szent Jakab-kagylóra, a fiatalabbik fele meg akár költhetne is, de a dübörgő molekulák elveszik az étvágyát.

Advertisement

Na és a másik, hogy egy plázában vagyunk, ami pláza akkor is, ha apró, és szinte csak luxusboltok vannak benne. De az igazi luxusgasztronómiát – vagy a jó éttermek gondolatát – senki sem a plázákhoz társítja. Igazán sikeres bevásárlóközpontban lévő étteremként talán csak az innen köpésnyire eső – MOM Park-beli – Leroy jut eszembe, de az terepjárógourmet stílusban utazik, ami egészen más regiszter.

De mindez csak egy tonhalsteak sütési ideje alatt átsuhanó nyavalygós gondolatgomolyag a fejemben, mert a leves illata visszaránt a Tantiba, ahol azért ülünk Alberttel, hogy egy ebédmenüvel villámteszteljük az éttermet, ami általános meglepetésre alig féléves fennállás után Michelin-csillagot kapott.

Ahogy leültem az asztalhoz, máris jókedvem lett, elfogultságból: a helyet felerészt a csajom tervezte, amikor még Bruno és Brunónak hívták, és tényleg alig változott valami, csak az oszlopkról szedték le a vécénél meghagyott fonott fűzfavessző borítást, és a falra került némi matricázás. A hangulat vidám, laza, nagyvonalú, az üvegfalon árad be a fény, mi bajunk lehet?

Hát nem túl sok. Savanyú káposztás hallevessel kezdek, jobban nem is járhattam volna, mint fentebb is olvasható. A második fogás ázsiai kacsa brique tésztában, ami egy irtó szaftos, igazán finom kacsaraguval töltött, sült tekercs típusú sült tekercset takar, jelentős zöldség-, csíra- és fűszernövényhalommal a telején, ami remekül aránylik hozzá, prímán kiegészíti.

Advertisement

A vége pedig csokoládétorta passiógyümölccsel, ami igazi alulfogalmazás, hiszen a kombinálós desszert egy kicsi, igen puha tésztájú tortácskából, kétféle csokoládémorzsából, fagylaltból és passiógyümölcsszósz-cseppekből áll, és úgy kell enni, egy nyesünk egy darabkát az előbbiből, aztán sorban meghempergetjük az utóbbiakban.

Az ebédmenü kínálata hetente változik, két előétel, négy főétel és két desszert közül lehet választani, 3100 vagy 3900 forintért, a fogások számától függően. Az aránylag szűk heti ebédkínálat is jelzi, hogy a Tanti nem ringatja magát olyan illúzióban, hogy itt kimutatható számú ember fog rendszeresen – mármint hetente többször – ebédelni.

Advertisement

Ez a menü nyilván arra való, hogy bárki kipróbálhassa az éttermet, mielőtt eljönne vacsorázni, és költene, mint a gázüzletbe csöppent fideszes. Ezt a funkcióját aránylag jól el is látja. Nehéz műfaj a gourmet éttermek ebédmenüje. Villantani is kell, belengetni, hogy milyen csodák várnak itt vacsorára, de mégis ebédről van szó, aminek racionális időn belül, aránylag nagy mennyiségben és a helyhez képest értelmezhető áron kell előállnia.

A Tanti ebédmenüje alkalmas erre a csalizásra. Megvillan benne a hely szelleme: a séf klasszikus ételeket átvariáló fantáziája (Albert tésztába töltött krumplijánál), a kombinálási hajlam és a kéjelgés a szokatlan állagokban (Albert joghurtszivacsánál, de a császárhúsához kapott golyócskák is trükkgyanúsak voltak).

Advertisement

Hogy mindez mire lesz elég, elképzelni sem tudom. A Michelin-csillag híre most láthatólag pörgeti a helyet, de azért így sincs hisztéria. Mi olyan fél ház mellett ebédeltünk, igaz, nem rendes ebédidőre, hanem egy-másfél órával későbbre kaptunk időpontot, korábban akár dugig is tele lehettek. De az még mindig nagy kérdés, hogy a Tantinak sikerül-e lerombolnia az előítéleteket, és sikeres gourmet helyet fenntartania egy budai plázában.

Albert így látta:

Ady Endre – mondtam Szilynek, amikor konstatáltuk közösen, hogy milyen jó a szűkszavú étlap. A nagy és ideges költőnek voltak köztudomásúan háromszavas verscímei, a Tantiban meg épp ez a helyzet az ételnevekkel. Szárnyasmájpástétom, cékla. Császárhús, burgonyás házitészta. Málnás-tápiókás panna cotta. Jó, nem mindegyik három szó, de a tömörség stimmel.

Advertisement

Menet közben kiderül – mármint akkor, amikor kijönnek a cuccok –, hogy maguk az ételek azért sokkal kacifántosabbak, mint a nevük, jóval több összetevőből állnak, ez azonban nem baj, hanem éppen ellenkezőleg: szuper dolog. Rajongok a bonyolult harmóniákért.

A szárnyasmájpástétom például nemcsak apró kis virágocskákat tartalmaz a céklán túl, hanem apró és teljesen átlátszó zselékockákat is. Finomakat és egyszerre édeskéseket-savanykásakat. Törjük a fejünket, hogy ezek vajon mik lehetnek, aztán megkérdezzük. Almák. Hát persze, mondom, nem kérdés. Egy kocka még maradt, megkóstolom, körtének érzem. De ez nem számít. Ami számít, az, hogy a pástétom olyan karakteres és könnyű mégis, hogy majd elrepül.

Advertisement

A krumplistészta repdesni nem akar, de ilyet úgy sem várna tőle az ember, hogy ez a legkevésbé nehézkes krumplistészta a történelemben. A császár a tetején épp annyira puha és szaftos, hogy egyre kisebb és kisebb falatokat vágjak belőle, hadd tartson tovább. A bőre az én toleranciaszintemhez képest keményke, de azért elrágcsálom két-három nekifutásra.

Ami meg a panna cottát illeti: ennek a desszertnek odaadóbb híve vagyok, mint fiatal, bohó és teljesen pénztelen koromban a cigánypecsenyének. Úgy értve, hogy ahol meglátom, van ilyen, ott muszáj kérnem. Azt hiszem, a legjobbat eddig a GianMarióban kaptam a Bajcsyn. Az sokkal kevesebb blikkfangot tartalmazott – az egyszerű is lehet szép –, mint ez, de minden iskolának helye van. Annak is, melynek keretében feltalálták és alkalmazzák a joghurtszivacsot.

Azt se felejtsük el, hogy ez volt életünk legolcsóbb Michelin-csillaga – mondom Szilynek kifelé jövet. Tényleg, mondja Szily, ennél a Borkonyha is drágább volt, mert ott nincs ebédmenü. Az csak később jut eszembe, hogy milyen vicces életünk legolcsóbb csillagáról beszélnem úgy, hogy ez összesen a második, amihez szerencsém volt. Nem baj, megyünk tovább, adja magát, ha így évente házhoz jönnek, egyik a másik után. Jó hely ez a Budapest, mindig mondom.

Este még elmorfondíroztam azért bónuszképp azon, hogy nem látom egyelőre a különbséget. Azt, hogy hol a határ a csillag és a nem csillag között. Mert jót ettem nagyon, de ilyet azért ettem már legalább tucatszor itt-ott. Persze ez csak egy ebédmenü volt, kéne vacsorázni is.

Na majd meglátjuk. Ja, és a limonádé egyáltalán nem ízlett!