Itt volt az ideje megszólalnom a horgász–halász háborúban nekem is. Igaz ugyan, hogy soha az életben nem fogtam a kezemben horgászbotot – halászhálót meg aztán pláne –, mindazonáltal halat akár naponta is ennék, és ami még fontosabb, nagy-nagy barátja vagyok az irodalomnak.

Ehhez képest sajnos megkésve esett le, hogy Szily publicista halászatellenes állásfoglalásának farvizén méltatlan támadás érte Matula bácsit, a Tüskevár és a Téli berek ismert szereplőjét. Ha nincs az első poszt után második és harmadik, alighanem elsiklottam volna a jelenség felett. Amikor ma délután szóvá tettem a történteket szóban, Szily azzal védekezett, hogy az általam bírált cím – vagyis: Matula bácsi, takarodj! – nem tényállításként, hanem stíluselemként, retorikai fogásként közelítendő meg, de ennek ellenére meg kellett írnom ezt a posztot.

A helyzet ugyanis – ez világosabb, mint a nap – a következő:

Matula bácsi nem halász, hanem horgász, vagy legfeljebb pákász.

Öreg pákász.

Matula bácsinak a vonatkozó Fekete István-regények egyikében sem volt semmi köze sem a kis-, sem pedig a nagyipari halászathoz, és Tutajos, illetve Bütyök egyetlen percig sem bíbelődött hálóval, rendre horgászbotok segítségével vívták meg harcukat a bőséges halállománnyal. Tették ezt egyre sikeresebben, köszönhetően idős, a természettel ugyanakkor mintaszerű szimbózisban élő tanítómesterüknek. Hogy időnként puskához is nyúltak, az más tészta, de a halászathoz a lőfegyvereknek sincs semmi közük az égadta világon.

Advertisement

Matula bácsinak nem takarodnia kell, hanem például szolgálnia generációk sora számára!

Itt szeretném megjegyezni még, hogy ez évi vírusos megbetegedéseim alkalmából újraolvastam mind a két könyvet, és nekem továbbra is tetszenek. Leginkább a Téli berek. Hangulata van. Valamint humora, különös tekintettel a doktor kutyájának sorsára és más nüanszokra.

Olvassatok mindennap.