Mi lett volna, ha nem az MDF nyeri az első szabad választásokat Magyarországon? Hanem az SZDSZ? Oké, tudom, a politika olyan, mint a futball, és nincsen benne ha, de ez itt nem a Sírni Fogsz Politikakutató Intézet, hanem egy szórakoztató hírblog, miért ne játszhatnánk?

Mindez arról jutott eszembe, hogy a tegnapi, Magyarországról szóló önéletrajzi kisregényem 1990 környékéről szóló fejezetében szőrmentén megjegyeztem: "Hagyjuk, hogy ki követte el az ősbűnt – hogy kikből hiányzott a türelem –, igazából nincs jelentősége. Semmi sem történik másként akkor sem, ha nem az MDF, hanem – papírforma szerint – az SZDSZ nyeri az első szabad választásokat. Nemcsak azért, mert a politika verseny, és a kommunisták leváltásával a vértelen forradalom célt ért, de a törésvonalak eredendő szélessége és mélysége miatt sem. Határozottan állítom, hogy ezek a mélységek és szélességek nem változtak érdemben. Sem egyik, sem másik irányba. Amikor a jobboldal van kormányon, diktatúra készül – már Boross Péter is fontolgatta, hogy hatalomban maradása érdekében elszabotálja az 1994-es választásokat, tudtátok? –, amikor a baloldal van helyzetben, feszt ráront saját nemzetére."

A borossos részre utalva aztán jött egy ilyen komment jobbról: "Ha erre és a hasonló nyilvánvalóan tudatosan hintett suttogó propagandára ilyen jól emlékszel, akkor azért csak bevillan, hogy nem azonos a két oldal felelőssége ebben a történetben. És nem, nem mindegy, hogy ki kezdte, ki tüzelte ezt."

Advertisement

Az ilyen felvetésekkel persze csínján kell bánni – ha nem úgy alakult volna valami, ahogy, akkor minden máshogy alakult volna, a propaganda pedig olyan, mint az ördög, soha nem alszik, valaki mindig hinti –, ezért jutott eszembe inkább az, hogy játszom.

1990–94

A tavaszi választásokat a Szabad Demokraták Szövetsége nyeri, a Fidesz több mint tíz százalékot ér el, az MSZP kis híján kiesik a parlamentből. Az SZDSZ–Fidesz-koalíció miniszterelnöke Kis János lesz, a köztársasági elnöki székbe a Tölgyessy–Antall-paktum alapján – bár az MDF jó része a négyigenes népszavazás néhány hónappal előtti bukása miatt bosszút forral, és Pozsgay Imrét forszírozza, de hiába – Szabad György kerül. A kormány helyzete biztató, bár érik támadások, ezek nem kapnak komoly nyilvánosságot – a negyvenszázalékos jobboldalnak csak egy vegetáló Új Magyarországja van a lappiacon, más fóruma nincs, a tévéhíradót Aczél Endre főszerkeszti –, igaz, az emberek a bőrükön érzik, hogy ez még nem Nyugat-Európa.

Advertisement

Az MSZP ezenközben lassan erőre kap, az Antall József-féle kompromisszumos-okoskodó politikával elégedetlen radikális MDF-szárny Csurka István vezetésével épülni kezd, és a szuperdemagóg Torgyán József is jó formában van. 1992-ben már nem lehet tovább halogatni a radikális áremeléseket – benzin, élelmiszer, rezsi! –, az egy lépésben átlagosan 250-300 százalékos korrekciók utcai megmozdulásokba és zavargásokba torkollnak.

Kis János lemond, a helyére Tölgyessy Péter pályázik, az SZDSZ-tagság nagy része és a Fidesz is őt támogatja, de Pető Iván az utolsó pillanatban megpuccsolja. 1994 tavaszára az SZDSZ támogatása a parlamenti küszöb környékére süllyed, a koalíció két pártja közötti törésvonalak mélyebbek, mint valaha, a Tölgyessy–Pető-affér óta Orbán Viktor különutas politikát folytat, harcosan ellenzéki szerepre készül.

A Kádár-nosztalgiára építő MSZP és a radikális MDF ezzel szemben ropppant barátságosak egymással, a tüntetések és a miniszterelnök-buktatás még inkább összehozták őket. Az Antall József korai halála után Boross Péter ölébe hullott MDF győzelemre számít – bár elterjed a hír, hogy az ijedt Pető Iván karhatalmilag készül megakadályozni a választásokat, és még azt is fontolgatja, hogy a tömegbe lövet –, ám a közvélemény-kutatások immár a Horn–Pozsgay páros vezette MSZP elsöprő sikerét ígérik.

1994–98

Az MSZP kis híján megszerzi a mandátumok abszolút többségét a parlamentben, hogy mégsem, az az MDF gyengébb és a Fidesz vártnál erősebb eredményén múlik, Orbán Viktorék negyven képviselőt juttatnak a parlamentbe. A szocialisták egy pillanatra elgondolkodnak azon, hogy nem lenne-e érdemes megkörnyékezni a küszöb fölött alig-alig átvánszorgó SZDSZ-t, de a Pozsgay-szárny még erős, a hagyományok és a régi kapcsolatok köteleznek, így az MDF-et kérik fel koalíciós partnernek.

A miniszterelnök Horn Gyula lesz, a belügyminiszter Boross Péter, egy évvel később a saját kezdeményezésére nyugdíjba vonuló Szabad Györgyöt pedig – régi álmát beteljesítve – Pozsgay Imre váltja a köztársasági elnöki székben. A gazdaság romos állapotban van, ezért Horn Gyula egy év semmittevés után előránt a bűvészcilinderéből egy fiatal pénzügyminisztert, Bokros Lajost, aki a róla elnevezett csomaggal iparkodik úrrá lenni a helyzeten.

Nincs könnyű dolga, mert bár az SZDSZ továbbra sem tért magához a sokkból – Demszky Gábor is bukik a főpolgármester-választáson, de a helyére meglepetésre nem az esélyes szocialista Lendvai Ildikó, hanem a fideszes Pokorni Zoltán kerül, egy hajszálon múlik –, Orbán Viktor egyre radikálisabb, harsányabb, izmosabb. Még úgy is, hogy egyelőre szemmel láthatóan nem döntötte el, merre induljon – sorra kerülnek nyilvánosságra vitái a parlamenti frakciót vezető Fodor Gáborral –: a jobboldalt teljes egészében annektálta az MSZP–MDF, a duális rendszer megbukni látszik, a Fidesz liberalizmusának nem jut hely, és szövetségesei sincsenek. Az FKGP és a KDNP a senkiföldjén vegetálnak.

1998–02

A választásokat ismét az MSZP és az MDF nyeri, a mandátumok több mint nyolcvan százaléka az övék, a kormány összetétele érdemben nem változik. Bokros Lajos politikája sikeres, a gazdasági növekedés eléri, sőt meghaladja a 7 százalékot. Az SZDSZ, az FKGP és a KDNP búcsúzik a parlamenttől, a Fidesz egyedül marad a liberális-ellenzéki oldalon – igaz, több szabad demokrata politikus átigazolt már, köztük Tölgyessy Péter is.

Advertisement

Magyarország csatlakozik a NATO-hoz, zajlanak a tárgyalások az Európai Unióval, az euró bevezetésének is van céldátuma: 2007. Közben a Népszabadságban nagyobb tanulmányok publikálásába kezd Gyurcsány Ferenc vállalkozó, aki a rendszerváltás környékén a KISZ-ben próbálkozott, de később eltűnt a politikából. Gyurcsány a kormányzás gazdasági sikereit méltatja, de a túlzottan nemzetieskedő karakterét kifogásolja, különösen visszatetszőnek találja, hogy Horthy Miklós 1997-es újratemetésén annak idején együtt volt jelen – magánemberként – Horn Gyula, Pozsgay Imre, Boross Péter és Csurka István, és a gazdaságpolitikából is hiányolja az igazi baloldaliságot és a szociális érzékenységet.

Ekkor – pontosabban 2001 nyarán – robbantja ki az óriásbotrányt az alig kétéves internetes lap, az Index: kiderül, hogy az előző ciklusban, a totális csőd elkerülése végett újrapörgetett privatizáció során miniszterek garmadája fogadott el súlyos kenőpénzeket Nokia 2110-es és ericssonos dobozokban.

Orbán Viktor utcára vonul, százezres megmozdulások kezdődnek – szeptemberben a Kossuth téren kétmillióan gyűlnek össze, a szervezők ezt állítják –, a koalíció összeomlik. Horn Gyula lemond, az MDF-ben a radikálisok kerekednek felül, de a többség maradéka még megvan, így miniszeterelnök-casting kezdődik. Ez elhúzódik, senki sem hajlandó vállalni, végül kívülről hoznak jelöltet a zavaros vizekben látható élvezettel lubickoló Gyurcsány Ferenc személyében.

2002–2018

A választásokat Orbán Viktor nyeri, kétharmados többséggel. Az MDF megszűnik. Az MSZP romjait Gyurcsány Ferenc próbálja egyben tartani az új baloldal eszméivel és a környezetében – sokakat meghökkentő módon – felbukkanó egykori szabad demokraták, az MDF-ből kivált nemzeti liberálisok és tévés személyiségek segítségével. Új pártok tűnnek elő a semmiből, erősödik a nemzeti radikalizmus, amelynek hívei már régebb óta árulónak bélyegezték a szocialistákkal összeálló MDF-centrumot.

Advertisement

A korosodó Orbán Viktor felméri a terepet és úgy dönt: itt a lehetőség, rohammal kell bevenni mind a két térfelet. A Fideszből Magyar Polgári Párt lesz, de átkeresztelik az MSZP-t is, az új név: Magyar Demokrata Párt. Közben új formációk bukkannak fel a jobboldalon: Csurka István MIÉP-jét átveszik a fiatalok, az élére Vona Gábor kerül, és szintén változik a név: Jobbik lesz belőle.

2006-ban ismét simán nyer a MPP, míg a DMP és a Jobbik a mandátumok 15-15 százalékát kapja. Bár a 2008-as gazdasági válság kissé felkészületlenül éri a mind konzervatívabb és nemzetibb, a belső fórumokon a centrális erőtér mibenlétéről filozofáló Orbán Viktort, talpon marad. A status quo nem változik, csak annyi történik 2010-ben, hogy a beállt rendszerekkel, a gazdasági stagnálással, az egykori harcos liberalizmusból lett furcsa konzervativizmussal elégedetlen értelmiség a felszínre emel egy új pártot, amely azt hirdeti, Lehet Más a Politika. Ám a következő választásokon kiderül, hogy nem lehet.

A többit tudjátok.

fotó: magyarinfo.blog.hu