Puzsér Róbertnek tökre fáj, hogy foglalkoztunk a frissen megjelent drámájával. "Ő a legújabb generációs Farkasházy Teddy" – írja rólam. És le is kislányoz! És alkalmatlanoz! Egy érzékeny szerzőnél nincsen érzékenyebb a világon.

Ritkán kap olyan lelkes figyelmet új magyar dráma, mint Puzsér Róbert és Farkas Attila Márton friss, könyv alakban megjelent darabja, a Zsidók szégyene. Inkei Bence egy sajtóeseményről érkezve behozta a Cink szerkesztőségébe múlt csütörtökön, én hazavittem, még az éjjel, együltő helyemben elolvastam, kiválasztottam belőle egy részletet, amit másnap Inkeivel felolvasószínházi körülmények között előadtunk és kiposztoltunk.

Én, ha drámát írnék, a seggem verném földhöz örömömben, hogy ennyire lelkesen foglalkoznak a művemmel. Különös tekintettel arra, hogy a Zsidók szégyene, amint az már a címéből és a borítójából is nyilvánvaló, szándékosan provokáló, vitagerjesztő, botrányosnak szánt színdarab. Extrém módon kiélezett, laboratóriumi jellegű élethelyzetről szól, egy klasszikus iskoladráma vagy az MTV Családi körének stílusában, tipikus viselkedésmintákat megtestesítő karakterekkel.

Az ember azt hinné, hogy egy provokáló mű szerzője örül, ha a munkáját – sajnos csak szelíd – provokációval vezetik föl, ami még több érdeklődőt gyűjthet a műve köré. Hát nem!

Puzsér – és ezt nagyon élveztem az írásában – nem aprózta el. Facebookos kirohanása elején a gúnyolódás ellenére érezhetően némi szimpátiával idézte föl, amikor a Deutsch Tamással való konzultálásom után a polgárháborúzók gyűlöletkampányt indítottak ellenem, hogy aztán, pár sor múlva teljes odaadással nevezzen "köpet"-nek. És mindezt azért, mert, ha jól értem, nem adtam meg a kellő tiszteletet a színdarabjának. Hát ilyen az, amikor valaki nem kellő főhajtással közelít a rettegett kritikus művéhez. Vicces.

De mi ebből a tanulság?

Az egyik, hogy a néptanítók éjjeliszekrényére mindig ki van készítve a komolyságtabletta, amit ők nem is haboznak bevenni.

A másik, hogy nagy közönségnek írni milyen rettentően ijesztő és kockázatos dolog, és mi mind, aki ilyennel foglalkozunk, akár pillanatokra szóló posztokban, mint én, vagy veretes nagydrámákban, mint Puzsér Professzor Úr, a lelkünk mélyén rettegünk attól, hogy nehogy majmot csináljunk magunkból, ezért miközben baromira várjuk, hogy valaki reagáljon már valamit, amikor az tényleg megtörténik, gyakran összeomlunk.

Advertisement