G. Fodor Gábor azért akarja, hogy Krasznahorkai öngyilkos legyen, hogy ő lépjen a helyére?

Egész nap az Orbán Viktor férfierejétől megszédült politológus blogbejegyzését nézegettem, de rohadjak meg, nem értem! G. Fodor író akar lenni? Vagy totál bedilizett?

Jó nagy felháborodást okozott, hogy G. Fodor Gábor, a kormány fizetési listáján előkelő helyen álló Századvég-igazgató, a zűrzavaros írásairól és Orbán Viktorhoz írt szerelmes ódáiról híres blogger egy különösen összefüggéstelen november 10-ei posztja végén azt írta, hogy jobb lenne, ha Krasznahorkai László író nemcsak busongana, de meg is húzná a ravaszt.

Ki is borultak sokan, nem is csoda, mert ha G. Fodor nemcsak egy habókos magánember, de befolyásos kormánysegg-nyaló és nagy fizetést húzó tanácsadó kulturális területen, és innentől a sztori kicsit ijesztővé válik. Meg eleve milyen dolog bárkitől, hogy öngyilkosságra heccel valakit.

G. Fodor hétfőn este újabb krasznahorkaizó posztot tett közzé, reagálva a felháborodásra. De ez annyira zavaros, mint valami hullarészeg motyogás, és bár én nagyon sok hullarészeg emberrel beszélgettem életemben, néha szintén részegen, néha józanon, bevallom, nem értem.

Vagyis az első három olvasás után kábé annyit szűrtem le belőle, hogy az előző poszt nem is agresszív támadás volt a legendás író ellen, hanem ellenkezőleg, egyfajta főhajtás. És hogy G. Fodor valójában a tiszteletét akarta leróni Krasznahorkai felé azzal, hogy hatrészes bejegyzés-sorozatot indít, amiben íróként, művészi írásokban - stílusparódiákban? - reagál Krasznahorkai nem is tudom mijére. Máris elbizonytalanodtam, olyan furán hangzik ez az egész, főleg G. Fodor "novellája" vagy mije. Ha ő írta egyáltalán, mert már semmiben sem vagyok biztos.

Így kezdődik a "művészi rész":

Itt rohad a pincémben.

Csak úgy árad belőle az áporodott hullaszag.

Gondolnom kellett volna rá, hogy nem bírom elviselni ezt a szagot, pár percnél tovább semmiképpen sem, nem hogy örökké, azt hittem, hogy a diadalmas romlás, a halál csak amolyan figyelmeztetés s nem kétségbeejtő végérvényesség, hogy minden, ami történik, az jó, s hogy végső soron ki is vagyok én, hogy ellen tudjak állni a részletek őrjítő egymásutániságának, egy nagy sötétlő szomorúságnak, amely fokozatosan kerített hatalmába, rejtélyes módon húzott magával a dolgok megközelíthetetlen középpontja felé, a szorongás, hogy a végén még tényleg megbolondulok, mert vagy már eleve megőrültem vagy valami delejes erő birtokában, pusztán szavakkal meg tudom határozni a körülöttem folyó események szerkezetét, miközben mégiscsak megfékezem őrületemet és beletörődöm, hogy az egyetemes kiszolgáltatottság fundamentális eresztékei pókhálóként lengik be a világot,

Akinek van ilyenre ideje, kérem, olvassa el ezt a legutolsó posztot és segítsen nekem megérteni!