Mezey György titkos fakunyhója, gyönyörű sámfák és több ezer elfelejtett kislemez: bejártuk a bontásra szánt MTK-stadiont Deutsch Tamás sportklubelnök-twittervitézzel. Együtt találtuk meg a focisták titkos cigizőhelyét, és életem álmát beteljesítve fetrenghettem a stadion legendás betegtologató kocsiján. Képriport!

Egyszerre küzdök a könnyekkel és az eufóriával a Hungária körúti Szentély bejáratánál, amikor Deutsch Tamás beparkol a stadion elé a Volvo műterepjárójával. Az utóbbi oka, hogy először fogom belülről látni az épületet, aminek a lelátóját tízéves korom óta koptatom, az előbbié pedig az, hogy egyben utoljára is, mert egy hónapon belül indul a bontás, hogy a helyére új, ötezres ministadion épüljön.

Advertisement

Bár baromi régóta írok újságot, valamiért sosem találkoztam közelről Deutschcsal sem, így meglepődöm, hogy itt az első ember, aki élőben magasabbak néz ki, mint a tévében. A bőrdzsekije pedig úgy domborodik, mintha bedugta volna alá az embriópózban szundikáló Vass Patrikot, a jobbszélsőnket, ami igazi gondos klubtulajdonosi mentalitásra vall.

Gyászmunkára jöttem, de gyönyörően süt a nap, az Elnök úr fürtjei is dévajul lobognak, így siránkozás helyett hátradőlök, és önfeledt kisgyerekként mozizok inkább innentől.

Advertisement

Hármasban indulunk a túrára, a kalauzunk Győri György létesítményvezető, aki később olyan helyre is elvisz majd minket, ahol még Deutsch sem járt.

A főlelátón kezdünk, ahol Deutsch elmeséli, hogy 1972-ben, hatévesen hozta ki először az apja a pályára. Én tízéves voltam, 1980-81 táján, amikor láttam, hogy az egyik osztálytársnőm valami menő kártyanaptárat osztogat. Ráraboltam, de kiderült, hogy MTK-bérlet. Fogtam magam, és mivel a csupa festőművészből álló családomat totálisan hidegen hagyta a foci, kimentem egyedül. A jegyszedők az egyik kapu mögötti szektorba irányítottak, ahol olyan öreg bácsikák álltak körülöttem, hogy már azt sem látták rendesen, melyik a hazai csapat, és az egész meccset ádáz veszekedéssel töltötték, hogy a kék-fehérben vagy a tiszta fehérben játszanak-e a mieink. Olyan erősen tudták kiejteni az EMMM-et a legendás EMMM-TÉ-KÁÁÁ skandálásnál, hogy attól féltem, leszakad a lelátó. A góloknál az egyik felük örült, a másik anyázott, én meg másnap az újságból tudtam meg, hogy kiszívtunk a Tatabányától. Ez annyira tetszett, hogy a szívem örökre az MTK-é lett.

A főlelátóról visszamegyünk az épület emeleti folyosójára.

Eddig azt hittem, hogy a tökéletes budapesti lakóingatlan a Városligeti-tó közelében, a Ligetben álló ház vagy a Hajógyári-sziget valamelyik öbölparti épülete. Hát marha nagyot tévedtem, az MTK-stadionban, a főlelátó közepe táján ugyanis van egy lakás. Ez itt az ajtaja:

Most a női focicsapat két játékosa lakik benne. A női futball hazai királynője az MTK.

A Szentély épülete belülről olyan, mintha 1966-ban csernobili stílusú szarkofággal vettek volna körül egy nagyobb balatoni vállalati üdülőt, és csak most törték volna fel a betonhájat. A fekete-fehér kockás kőpadló felett porszemek csillognak a fényben, a falon és az ajtókon kék olajfesték, a kilincsektől a villanykapcsolókig minden echte gulyáskommunista.

A lakásajtó után pár lépéssel jobbra fordulunk, néhány lépcsőfok, és már fel is értünk a padlásra. Klasszul néz ki a tér, a főlelátó alatt vagyunk, így a plafon egyik oldalt lépcsőzetes.

Már itt is találunk pár kincset, a tornazsámolytól a régi varrógépen át mindenféle csapattablókig, de ez még csak az előétel, mint később kiderül.

Visszamászunk az emeleti folyosóra, bekukkantunk Győri létesítményvezetői szobájába, aztán megnézzük a vendégöltözőt. Pont olyan, mint egy vágókép Északkelet-Magyarország bármelyik nagyipari régiójának elrohadásáról szóló dokumentumfilmből.

A gyúróasztal olyan, mintha a legújabb finn módszert átvéve fejszével gyúrták le volna rajta a delikvenseket.

Az egész öltöző hibátlanul stílusban van tartva, a fogasoktól a fürdőszobaszőnyegig, minden pillanatban azt vártam, hogy belép egy tetőtől talpig szénporral borított, izmos fővájár.

Innen kilépve Deutsch megmutatta, milyen korszerű zsilipelőrendszert építettek ki. Az UEFA előírásai szerint ugyanis a stadionon belül el kell választani egymástól a nézők által bejárható tereket és a játékosok útvonalait.

A zsilip másik fele egy igazi, érett balatonibarokk stílusú, a felkelő vagy lenyugvó nap sugarait imitáló fémrács.

Advertisement

Innen megint fölfelé indulunk, hogy megérkezzünk a korábban látottal átellenes padlásszakaszra. Ami tényleg maga az időkapszulába zárt mennyország. Ezt a részt, ahogy van, ki kéne bontani a stadion lerombolásakor, majd egyben futball- és kommunizmustörténeti múzeumként beépíteni a leendő komplexumba. Az első dolog, amit itt megnézünk, a régi varroda.

Egy kerek hajóablakkal megvilágított, időn kívül került, poros álomfülkében állunk, gyönyörű varrógépek, műcsipke függönyök és sok-sok éve halott növények között.

Ezután egy raktárnak használt, csirkehálóval leválasztott rész következik, az MTK különböző szakosztályainak tábláival.

A háló mögött egy helyen rengeteg kibontatlan postai csomagot találunk. Ki nem találjátok, mi van bennük: több ezer érintetlen példány a legendás, Verebes Mágus József és a csapata által énekelt, "Meglátja Mester, menni fog!" című kislemezből.

Advertisement

És amikor már tényleg azt hiszem, hogy ezt nem lehet fokozni, megérkezünk a régi cipészműhelybe. Ahol a szemközti falnál egy kék polcon ott sorakozik sok tucat ősrégi sámfa, még azokból az időkból, amikor a focisták cipőit nem a Nike meg az Adidas, hanem a klubsuszter gyártotta.

Az egész elképesztően bájos és megható, plusz nem véletlenül emlékeztet a Duna-parti levetett cipős emlékműre, hiszen egyáltalán nem kizárt, hogy a sámfákon készült cipők valamelyik egykori gazdája is ott végezte, a jeges folyóban.

Ezt a helyiséget tényleg mindenképp át kéne telepíteni az új stadionba.

A csodálatos szerszámok és munkavédelmi figyelmeztetések között, valamilyen zsírszerű anyag alatt megtalálom Tar Ferenc egykori MTK-cipész fényképét.

Kiszakítjuk magunkat az időkapszulából, ami láthatólag nagy hatással volt Deutschra is, és elvitorlázunk a hazai öltöző irányába.

Advertisement

Itt megtekinthetem a mágnestáblát, amin Garami mester mutatja be a bemutatandókat.

A vendégek bányászfogasaihoz képest a hazai játékosok már szekrényeket is kaptak.

Az ingerszegény videózószobán túlhaladva lefordulunk a pince felé, a takarítóeszközök romantikus fülkéje mellett,

hogy mi másba botoljunk, mint az MTK-szurkolók fétistárgyába, a talán még a legendás Jimmy Hogan által 1914-ben Magyarországra importált kerekes hordágyba.

Nekem akkora álmom volt egyszer ebben feküdni, hogy miután benéztünk a mosodába

megkérem Deutschot, hogy fotózzon le, ahogy pirosat érő szabálytalanság után a hordágyon fetrengek.

A Szentélyben ezzel az űreszközzel húzzák a fehér vonalakat:

Ez pedig a hozzá járó lézervezérlő, hogy minden szögegyenes legyen:

Most jön az egyik durva leleplezés: a Hihetetlen Hulkot egy ideig a Hungária körút pincéjében, a kazánházban tartották fogva, de mint látható, később sikerült kitörnie.

Aztán azonnal a másik leleplezés: a pince legeslegmélyén rábukkanunk a játékosok illegális cigizőhelyére. Deutsch velem együtt tudja meg a dolgot, amit – a pártvonaltól eléggé eltérve – liberális nevetéssel fogad.

Most jön az igazi bomba: a pályán keresztül felmászunk a Hungária körút felőli, időtlen idők óta lezárt állóhelyi szektorba.

Ahonnan benézünk a lelátó mögé. Kívülről az sem látszik, hogy itt bármennyi hely lenne, pedig egy egészen komoly titkos kert rejtőzik itt egy méretes fakunyhóval.

Soha a büdös életben ki nem találná senki, mire szolgált ez valaha. Mezey mester koncepciója akkoriban az volt, hogy a csapatnak igazán össze kell kovácsolódnia, ezért voltak időszakok, amikor az egész keretnek huzamosabb ideig ebben a faházban kellett aludnia, itt a stadionban! Olyasmi ez, mint gyerekként sátrat verni a kertben, és ott aludni, el sem merem képzelni, mik mehettek a Mezey-kunyhóban!

Advertisement

Itt kérdezek rá Deutschnál, hogy ugye ő szervezte be a pályára az ELTE Cheerleaders pompomlánycsapatot, akik a megjelenésükkor teljesen felvillanyozták a közönséget azzal, hogy meccs közben, zene nélkül táncoltak az oldalvonal mellett, hogy a Szentély csendjében a pompomjaik surrogása irtó kísértetiesen úgy hangozzon, mintha csontokkal vagy hamvakkal teli urnákat ráznának. Aztán ahogy jöttek, pár meccs után eltűntek. De mint most kiderül, nem a nagyéletű klubelnök volt.

A végén még átmegyünk a szemközti kanyarba megnézni valamit, útközben megtekintve a magyar futballuniverzum legpraktikusabban elhelyezett reklámfeliratát.

Ez itt a szektor, ahonnan először láttam MTK-meccset:

És emögött is meglepetés lapul: ez a Népstadion és Intézményei egykori asztalos- és lakatosüzeme.

Deutsch, úgy tűnik, kötődik az épülethez, ezért megkérdezem tőle, nem lehetett volna-e megmenteni legalább a főlelátót, ffelújítva. Elmeséli, hogy abszolúte próbálkoztak ezzel, készültek tervek arra is, hogy legalább a főlelátó egy részét megmentsék, de kiderült, hogy a rekonstrukció drágább lenne a rombolás+építésnél. Arról valamiért nem akar beszélni, hogy ő személy szerint melyik stadionba járna vendégségbe az új pálya építésének két éve alatt. Azt viszont elmeséli, hogy a pálya sarkán álló kis sportcsarnok helyére – erről a szurkolók egyértelműen úgy tudták, hogy az Elnök szünetben ide hurcolja el a cheerleadereket – nem biztos, hogy másik csarnok épül, inkább sátrat húznak az egyik edzőpálya fölé télire.

Advertisement

Most már tényleg csak egy pillanatra nézünk be a fülkébe, ahonnan a szpíker beszél és kezeli az eredményjelzőt

illetve a nagyszabású gyúróterembe

és minden láttunk, itt a vége.

Hát ez volt az utolsó utam a Szentélybe, most elmegyek könnyezni egy kicsit, mert tényleg nagyon hiányozni fog.

Advertisement

(A képeket mind én csináltam, kivéve a legfelsőt, ami persze koholmány, vagyis Sailorripley grafikája az egyik fotóm alapján. )