Van egy anekdotám Norilszkról. Ilyen katonatörténetes, bírni fogjátok

Arról jutott eszembe, hogy szerettétek az esti, sok fényképes posztunkat a sarkkörön túli színes, gazdag, mocskosul hideg és sötét, továbbá némileg mérgező nagyvárosról.

Az úgy volt mifelénk még a 80-as években, hogy amikor az embert behívták a szovjet hadseregbe, akkor nem tudhatta előre, hova fogják vinni. Meg kellett jelenni a hadkiegészítő parancsnokságon, a megfelelő csomagokkal (mindenki ócska ruhában ment, hiszen azt később úgyis elvették és kidobták), megvolt az utolsó orvosi vizsgálat, a rászorulóknak kihúzták egy-két fogát (nekem is, érzéstelenítés nélkül, természetesen, pátyolgatásra nincs idő, férfiember nem jajgat), és aki alkalmasnak bizonyult (akkor már gyakorlatilag mindenki, az alkalmatlanokat korábban kiszórták, de olyan nagyon kevés volt), az várhatta a kupeceket. Kupeceknek azokat a tiszteket és altiszteket hívták, akik a reguláris egységektől jöttek az újoncokért. Ők a hadkiegesekkel karöltve elvégezték a válogatást és a kiosztást, a kopaszokat vonatokra terelték, kezdődhetett a zakatolás az ismeretlen úti célok felé.

Amikor odaértünk, akkor megtuduk, hol vagyunk.

Elődordult, hogy egy-két üveg vodkáért a kupecek elárulták, hova tartunk, de nem mindig. Elvben tilos volt ez nekik.

Én Fehéroroszországban kötöttem ki másfél nap után, Boriszovban, de a true story nem rólam szól, hanem – legyen a neve mondjuk – Miklósról, nálam egy évvel idősebb földimről.

Miklóst is behívták tehát annak rendje és módja szerint, alkalmassá nyivánították, majd többedmagával felültették a vonatra. A moszkvai vonatra. Mentek, mendegéltek. Zakatoltak, zötykölődtek. Ettek, edddegéltek. Ittak, iddpogáltak. Közben izgultak is, mert lehetett tudni, hogy Moszkva nem a végcél, és hát olyan város, ahonnét bárhova vihetik a prizivnyikot.

Egy nap és egy éjszaka után megérkeztek a Szovjetunió fővárosába. Leszálltak a vonatról, és a kupecek azt mondták nekik, újoncok, kaptok egy kis szabadidőt, de el ne kóboroljatok sehová, a katonaszökevénnyé minősítés terhe alatt, mert nemsokára indulunk tovább. Jó-jó, de hová, kíváncsiskodtak az újoncok, hátha megmondják mégis. Nyugi, válaszolták a kupecek, még hat óra út, és ott leszünk.

Miklós megörült ennek. Hat óra, az semmi, gondolta, és fel is adott egy képeslapot a szüleinek, kedves szüleim, itt leszek Moszkva közelében, többé nincs mitől félni. Moszkvától hat óráa katonáskodni tényleg szuper dolog volt abban az időben. Sokkal szuperebb, mint Afganisztánban. Egy osztálytársam például, név szerint János, a Szahalin-szigeten húzta le a két évet, igaz, sportszázadban, hiszen roppant ügyesen futballozott.

Szóval, elküldte Miklós a képeslapot, az otthoniak megkapták, elolvasták, repestek. Aztán teltek a napok és a hetek, és nem jött újabb hír Miklóstól. Kezdett izgatott lenni mindenki. Ám másfél hónappal később megjött a várva várt levél.

Nyilván kitaláltátok már – ha máshonnét nem, a poszt címéből –, hogy norilszki postabélyegző volt rajta. Mert azt nem mondták a rohadék, mókázós kedvű kupecek, hogy hat órára Moszkvától – de repülővel.

Miklós egyébként a körülményekhez képest jól érezte magát a sarkkörön túli világban. Igaz, hogy a huszonnégy hónapból tizennyolc hónapon át sötét volt, de a kajára odafigyeltek, hogy tápláló legyen, és sokat lehetett sportolni, tornázni. Úgyhogy egy csupa izom és makkegészséges fiatal férfi érkezett haza két esztendővel az események után.

Ebből is látszik, hogy a végén mindig minden jóra fordul. Vagy nem?

[A kép nem Miklóst és társait ábrázolja testedzés közben, a norilszki körülményekhez képest túl sok a zöld. Viszont legalább teljesen jellemző, pont így ment ez reggelenként. Legalábbis az elején.]