Nem azért, mert végül csak kikaptak az ausztrálok – bár 2-1-nél jobban éreztem magamat, mint 2-3-nál –, hanem azért, mert az első három nem volt jó. Ez a poszt azoknak szól, akik esetleg még mindig azt hiszik, hogy egy bor annál faszább, minél öregebb. Lószart, mama!

Az van, hogy nekem nincs borhűtőm, egész életemben – oké, azóta, hogy belebuzultam a borba úgy istenesen – valamelyik szekrény valamelyik szegletét kunyerálom el a család egyéb tagjairól tárolási célra. Ez azt jelenti, hogy nyáridőben korántsem ideális állapotok között érlelődnek a termékek, de egyben azt is, hogy nem is próbálkozom értékeik hosszú távú kidomborításával. Már csak azért sem, mert az öreg borok körötti felhajtás nagyjából-egészében humbug. És az ideje is lejárt. Régebben tényleg arra törekedtek a nagyok – Bordeaux-ban, Bourgogne-ban, Piemontban, Riojában, Portóban, tán Tokajban is –, hogy ne a mának, hanem a jövőnek dolgozzanak, de ezek a korok elmúltak, mintha sosem lettek volna. Manapság, az őrült világpiaci pörgés közepette nem sokat remélhet az a bor, amely két-három éven belül nem okoz frenetikus örömet fogyasztójának.

Advertisement

És hát a topkategória – pontosan nem is tudom – talán egymilliomod részét teszi ki a világ teljes bortermelésének. A többit annyira sem kell őrizgetni, meg kell inni kapásból, röviddel azután, hogy leemeltétek a borszaküzletek vagy a hipermarketek polcairól.

Evidenciákról beszélek? Lehet, de nem vagyok benne biztos. Tőlem legalábbis rendszeresen kérdezik barátok és ismerősök ma is, hogy vajon finom-e még a bikavér, amit a nagypapájuk vett a születésük alkalmából, és nagykorúvá válásukkor adta át nekik ünnepélyesen. Nem esik jól azt mondani, hogy biztosan nem.

De ez egy viszonylag ritkán előforduló dilemma.

Ami gyakoribb, az az, hogy a boltokban simán kirakják a hároméves rozét és az ötéves – eredetileg üde és gyümölcsös – fehéret, amit a népek megvásárolnak boldogan, akciósan, és aztán vagy káromkodnak, vagy savanyú képpel bizonygatják, hogy de hiszen ez igenis szuper, látjátok, hogy évjáratos.

Advertisement

Plusz az is megesik, ami velem ma – de amúgy sem elég ritkán ahhoz, hogy ne mérgeskedjek –: egymás után kidugóztam egy 2011-es egri fehéret, egy 2012-es elzászi rizlinget (az egyik diszkontban vettem, ezerért, nem volt csúcskategóriás) és egy 2012-es villányi rozét. Igazából csak utóbbihoz nem fűztem reményeket – egy rozét a következő, és nem az azután következő nyáron kell elintézni –, az első kettőben azért bíztam. Hiába. Elöregedett, megszagosodott, fáradt, lapos és kellemetlen volt mind a három.

A negyedik hozta vissza a bukott meccset: Kvassay Levente 2012-es villányi syrah-ját már nézni is öröm, olyan szépen csillog, gyümölcsös is, fűszeres is, friss is, vagány formában van, bár a csersavai tapadósak még. Ez kitart a Chile–Spanyolország végéig, remélem.

De nincs ember, akinek az elejére – azaz a történet első háromnegyedére – szüksége lenne. Úgyhogy komolyan mondom: amit megihattok ma, azt ne halasszátok holnapra. És az első dolog, amit megnéztek, amikor levesztek valamit a polcról, az évjárat legyen. Már-már fontosabb az, mint a termelő. Meg a spájzot is: pörgetni, üríteni, frissíteni.

Különben lesz nemulass!