Akkor most elmesélem végre, hogy miért szeretem annyira Isztriát. Hogy miért mentünk oda az idén már harmadszor. Kevesebb szövegre, sok képre számítsatok, ha belekattintotok a posztba.

Először is, azt hiszem, az embernek mégiscsak szüksége van helyekre, ahova visszajár. Volt idő, mikor azt gondoltam, nem kellenek ilyenek, rövid ehhez az élet, és hasonlók. Aztán azon vettem észre magamat, hogy gyarapszik a városok listája, amelyekbe újra és újra el akarok menni.

Advertisement

Igen, a városoké, mert azokat szeretem a legjobban. Mondjuk a tengert, a hegyeket és a falvakat is szeretem, de mindegy, ebben most ne süllyedjünk el mélyebben.

Isztrián 2012-ben voltunk először. Maga a puszta tengerpart úgy soha nem vonzott, nem vagyok az a típus, aki elterül a strandon – az a típus pláne nem, aki a szálloda medencéjénél tesped egy turistarezervátumban –, ám arról volt némi sejtésem, hogy az a vidék ennél többet kínál. Oké, több is volt az, mint sejtés, ugyanis olvasgattam Muskotály Küvé barátom blogját, aki többször is megemlékezett Isztriáról, és például ebből a posztjából is láttam, mi minden van ott még a sziklás-kékes-zöldes Adrián kívül. Tehát egyszer csak elszántuk magunkat.

Hogy Vrsarban kötöttünk ki, az a véletlen műve volt. Mindenképpen a tengerre néző és hozzá közeli apartmanra lőttünk, úgy, hogy a város is kéznél legyen, és késő tavasszal ezt dobta az internet. Nagyobb szerencsénk nem is lehetett volna. Hogy miért? Nézzük csak:

Szebb városka nincsen arrafelé, ez szerintünk faktum. Pedig választék, az van, és bőséges.

Advertisement

Az idén mindazonáltal szállodát cseréltünk, az óvárosra való kilátás helyett a tengerre néztünk inkább, és ezt sem bántuk meg. Íme:

A lényeg, hogy Iszrián három dolog van, ami miatt érdemes ott tölteni pár napot. Vagy hetet. Vagy hónapot. Jó, nem fokozom tovább, aki irrealitások közé keveredik, azt megeszi a disznó.

Az egyik a tenger.

A másik a városok.

A toszkán párhuzamot szívem szerint kihagynám, de nem megy sehogy sem. Ezeket a városokat ugyanúgy olaszok építették – és lakták –, ugyanúgy a dombok tetejére, ugyanolyan kőházakkal, ugyanolyan szűk utcácskákkal, és bár a második világháború után elmenekültek szegények, a horvátok ugyanúgy élnek, ahogy ők éltek. Ugyanúgy kiteregetik a frissen mosott ruhát, és ugyanúgy kiülnek este trécselni a házak elé. És hangoskodnak is, mintha ezért fizetnék őket.

A különbség annyi, hogy míg a toszkán városokban már nyár elején annyi a turista, hogy alig lehet elférni tőlük, addig Isztrián sokkal kellemesebb és levegősebb minden. A kisebb helyeken feltétlenül. Pula, Rovinj és Porec tele van – értük kevésbé is rajongunk már –, Visnjan, Groznjan, Buje, Bale, Vrsar nincs tele. Ez elég klassz dolog. Ami nagyon fontos: aki úgy megy oda, hogy Belső-Isztriát kihagyja, az annak a világnak a lelkét hagyja ki.

Egy kis Rovinj:

Egy kis Novigrad:

Egy kis Groznjan:

Egy kis Buje:

A harmadik a bor és a gasztro.

A tengerparti éttermek nem feltétlenül a konyhaművészet csúcsát kínálják, és az én érdeklődésemet az útmenti malacsütők sem szokták felkelteni. De sok macera nem kellett hozzá, hogy megtaláljuk az igazit. A Konoba Petrát Vrsarban második túránkon tettük magunkévá tavalyelőtt – nem a parti sétányon vagy az óvárosban van, hanem bent a dombok közt –, és az idén is az volt a kirándulás egyik fénypontja. Kell ilyen is, hiszen evés és ivás, a helyi gasztro legalább minimális feltérképezése nélkül minden utazás félkarú törpe csupán.

Ja igen, van a bor is. Az isztriai malvazija – száraz fehérként – abszolút a világélvonal része. Mármint a legjava. Olyan tiszta illatú és ízű, egyenes gerincű, zamatos és férfias borokat készítenek belőle a legjobbak – Franc Armantól Matosevicen, Kozlovicon át a Kaboláig –, hogy alig győzöm visszafogni magam, mikor vásárlásra kerül a sor. Viszont az van, hogy boros fotó most valahogy nem készült. Úgyhogy sörössel vagyok kénytelen zárni ezt a kis beszámolót:

Mondjuk nagyobb bajom soha ne legyen, nem igaz? Különben épp azon gondolkodunk, hogy el kéne egyszer menni ősszel vagy télen. Sokkal olcsóbb, és hát úgysem a fürdőzés a legfontosabb.

Fotók: Gazda Boglárka