A 2010-es választások előtt írta Tokfalvi Elek a Nemzeti csapást, amire Orosz Péter kolléga rajongva emlékezett, és azt mondta róla: vérfagyasztó pontossággal jósolta meg a nemzeti együttműködés rendszerét. Úgyhogy beemeltük az eredeti helyéről eltűnt szöveget magunkhoz, hogy legyen min csodálkoznunk és morfondíroznunk ma is.

James Madison, a negyedik elnök a fiatal Egyesült Államok egyik óriása volt mind a 165 madárcsontú centijével. Civil szakmájára nézve nagybirtokos: virginiai rabszolgatartó ültetvényes, mint az első öt elnök közül négy. Ő volt 1787-ben az Alkotmány legfőbb szerzője (mellesleg igencsak hézagos jogi tanulmányokkal), majd 1789–91-ben ő szerkesztette meg a Bill of Rights nevű polgárjogi alapdokumentumot, vagyis az első tíz alkotmánykiegészítést.

Advertisement

Elméleti működéséről is híres: 1787-88-ban a kor másik politikai zsenijével, későbbi ellenlábasával, Alexander Hamiltonnal, valamint John Jay leendő főbíróval együtt cikksorozatot publikált The Federalist címen, hogy az államok gondolkodó fejeit meggyőzze az Alkotmány ratifikálásának előnyeiről. Írásaikat a közös Publius álnéven jegyezték. (A magyar netközönség Publius Hungaricus jegyzetéből értesülhetett a sorozat létezéséről.) A legtöbb cikket Hamilton írta, de a legfontosabbnak tartott kettőt, a 10. és az 51. számút Madison.

Mindkettő politikaelméleti alapszöveg, sokat segít a modern államszervezetek megértésében, beleértve a mai magyar állapotokat. Most a 10.-ről lesz szó.

A gondolatmenet a következő:

Minden politikai közösségben van számos faction. A szó szabványos magyar fordítása „frakció”, és a könnyebb érthetőség kedvéért az „érdekcsoport” vagy „véleménycsoport” fogalmaival magyarázzák. De nem csak ennyi. Idézzük Madison meghatározását:

nagy számú polgár – akár kisebbségben, akár többségben az egészhez képest –, akit valamilyen közös szenvedély hajtóereje [impulse of passion] vagy érdek egyesít és mozgósít más polgárok jogai, illetve a közösség tartós és közös érdekei ellenében

Mai fogalmakkal tehát idetartoznak azok a nyomásgyakorló csoportok, amelyek konkrét „ügyek” – egyfelől részérdekek, másfelől megideologizált szenvedélyek – körül mozgósulnak. A legfontosabb két faction a tulajdonosokat, illetve a tulajdon nélkülieket tömöríti.

Advertisement

Madison gondolkodásában a politikai szabadság összefonódott a gazdasági szabadsággal, azaz a tulajdonnal. Mivel az amerikai forradalmat a gazdasági prosperitás tette lehetővé és szükségessé, alapjában véve attól félt, hogy a bevándorló tulajdon nélküliek az európai szegényproblémát importálva többségbe kerülnek. Az adósságelengedést vagy a tulajdon egyenlő elosztását „aljas tervnek” minősítette (1787-ben, Amerikában).

Faction lehet e meghatározás szerint az a sokféle „civil” csoport is, amelynek akaratát a mai magyar alkotmányfantáziálók a felsőházban szeretnék szóhoz juttatni, beleértve a hivatásokat, a régiókat és az egyházakat (mely utóbbiakról Madison egy halhatatlan politikai szövegben fejtette ki rossz véleményét). Ugyancsak tipikus faction a pártokat átmetsző titoklobbi. Vagy tökéletes példa a pécsi radar ügye: a nagy létszámú, főleg helyiekből, de nemcsak belőlük álló szenvedélyes, zöld radarellenes kisebbség, párthovatartozástól függetlenül, factiont alkot a nemzeti érdek ellenében.

Álljunk meg itt egy percre. Majdnem mindenki biztos abban, hogy a „sokszínű társadalmi érdekek” „megjelenítése” (hátam borsódzik a szótól) jó dolog. Madison viszont akkor és ott írta ezeket, amikor és ahol a liberalizmus még csak születőben volt, szocializmus pedig nem létezett. Úgy gondolkozott, hogy valahol vagy zsarnokság van, vagy szabadság. Ahol pedig szabadság van (nem „a társadalomban”, hanem a politizáló közösségen belül), ott a faction nem jó dolog, mert vagy a szenvedély egyesíti, vagy az (ön)érdek, vagy ez is, az is.

A szenvedélynek nincs köze a józan észhez, az önérdeknek (önszeretetnek) pedig csak véletlenszerűen van köze az erkölcshöz, legyen az keresztény, arisztotelészi, utilitárius, akármilyen. A faction tehát az esetek túlnyomó többségében vagy alapjáratban ostoba, vagy izomból erkölcstelen, vagy mindkettő. Ezért ajánlatos félni tőle.

„Már a régi görögök” tisztában voltak vele – de tényleg –, hogy befolyásos kisebbségek, sőt a többség is szembekerülhetnek a közérdekkel, és tönkretehetik az egyes ember életét. Madison szerint ez a helyzet az emberi természetből adódik, és nem lehet semmit tenni ellene. Ahol szabadság van, ott viszály, átejtés, butaság és betartás is van. Ezt az árat meg kell fizetni.

Ami az érdekek különbözőségét illeti, az a képességek különbözőségéből fakad. Mindig is eltért a tulajdonosok és a tulajdon nélküliek érdeke. Más az érdeke az adósnak és a hitelezőnek, más a földbirtokosnak, az iparosnak, a kereskedőnek, a pénzembernek stb. stb. „Ezeknek a képességeknek a védelme – írja Madison – a kormányzás legfőbb célja.” Azaz a szabadság érdekében az egyenlőtlenséget kell védeni, és nem az egyenlőséget.

Advertisement

Nem megoldás az sem, ha a kormányzás valamiképpen leképezi a széthúzást. Az olyan (kormányzó) testület, ahol a részérdekek vannak képviselve, „nem lehet önmaga bírája”, hiszen például a többség logikusan a maga javára fog adókat kivetni, és ezzel a kisebbség zsebéből a magáéba áttenni a pénzt. (Mondja Madison 1787-ben, Amerikában.) És végül abban sem lehet bízni, hogy mindig tisztán látó államférfiak állnak majd a kormányrúdnál.

Egyféle megoldás van: mivel az okokat megszüntetni nem lehet, kezelni kell a széthúzás kihatásait.

Addig nincs különösebb gond, amíg a faction kisebbségben marad: egyszerűen le lehet szavazni. Mi történik azonban, ha a faction maga a többség, és e többség uralkodó szenvedélyének vagy érdekének áldozatául esik mind a közjó, mind az egyes polgár joga-szabadsága? Jól látták: ellentétben a mai vulgárdemokratákkal Madison nem gondolja, hogy a többségnek feltétlenül igaza van, se azt, hogy a többség akaratának érvényesülése önmagában is remek dolog. Ellenkezőleg: a factiont önmagában is veszélyesnek tartja, de ha többségbe kerül, potenciális csapásnak.

Advertisement

A 10. Publius-cikk számba veszi, milyen politikai rendszerekkel lehetne tünetileg kezelni a szabadság veleszületett betegségét. Madison éppen csak nem írja le a „többség zsarnoksága” kifejezést, de megállapítja: szinte minden esetben kialakul a többség valamilyen szenvedély vagy érdek körül, és ezt a többséget „semmi sem tartja vissza a gyengébb fél vagy az ellenszenvesnek tartott egyének feláldozásától”. Továbbá: az ilyen demokráciáknak „általában éppolyan rövid volt az életük, mint amilyen erőszakos a haláluk”. (Mondta 1787-ben, Amerikában.)

A gyógyírt nem a „demokrácia”, hanem a köztársaság jelenti, vagyis az, amit ma képviseleti demokráciának hívunk. Ennek kettős előnye van a közvetlen demokráciával szemben. Az egyik, hogy a nyilvánosságban előkerülő nézeteket átszűri „a megválasztott polgárok testületének közegén”, akik kellően bölcsek ahhoz, hogy lássák „hazájuk igazi érdekét”, s akik „hazafiságuknál és igazságszeretetüknél fogva” a legkevésbé hajlamosak a közérdeket feláldozni múlékony és részérdekeknek.

Madison azonban nem volt idealista, és számolt azzal, hogy jó eséllyel pártoskodó hajlamú, helyi előítéleteknek hízelgő, választóikat lefizető vagy átvágó emberek kerülnek a képviselők közé. Ebből azt vezeti le, hogy a nagy méretű köztársaság jobb, mint a kicsi, hiszen ott nagyobb a merítés emberanyagban, és választások alkalmával különben is nehezebben nyílik tere a „gonosz mesterkedéseknek”. (Madison itt azok ellen érvelt, akik csak „kis köztársaságok” laza konföderációjaként tudták elképzelni az akkor kb. négymillió lakosú Államok jövőjét, mivel sikeres „nagy köztársaságra” az ókori Róma óta nem volt példa.)

Advertisement

A másik előny az, hogy minél nagyobb a terület és a lélekszám, annál többféle „párt” (nem a későbbi, „politikai párt” értelemben) és érdek létezik, így annál kisebb az esély rá, hogy valamelyik többségbe kerül, illetve nehezebben szövetkezhetnek a mások jogainak csorbítására. Továbbá, mivel többen maradnak kívül a szövetkezésen, a publikum könnyebben észreveszi az ilyen szándékot.

Mi közünk nekünk mindehhez?

Az elsöprő választási győzelem küszöbén álló Fidesz 2002, „a haza nem lehet ellenzékben” elvének meghirdetése óta nem a parlamenti párt, hanem a többségi faction elvén működik. Ma pedig már ténylegesen egy hatalmas többségben lévő érdekkoalíciót „jelenít meg” a parlamenten és azon kívül, utcán, interneten, mindenhol.

Advertisement

Ez a koalíció az egyetemek hallgatóitól a mozdonyvezetőkön, orvosokon, közbeszerzési bérlettel rendelkező nagyvállalkozókon át a munkanélküliekig és a nyugdíjasokig terjed. Nem beszélve a választott tisztségviselők és igazgatási vezetők sokaságáról, teljes pereputtyukról és baráti körükről. (Magyarországon önmagában is bűnnek, sőt fogyatékosságnak számít, ha valaki a „versenyszférából” jön a politikába.)

Nem csupán arról van szó, amit mindenki elismer, hogy az inaktívak száma botrányos mértékben nagyobb az aktívakénál. Hanem arról, hogy ennél is sokkal nagyobb az állami kliensek aránya: azoké, akik valamilyen szinten az államtól kapják jövedelmüket, akár fizetés, akár ingyenes szolgáltatás, akár visszafolyatási lehetőség, akár vállalkozói bevétel, akár segély, ellátás, pótlék formájában. Aki nincs ebben a körben, többnyire annak is leghőbb vágya, hogy bejusson vagy visszajusson.

Ez a tömeg párhuzamos a „tulajdon nélküliek factionjével”, aminek többségétől Madison másfél évvel a francia forradalom előtt olyannyira féltette az amerikai szabadságot. Ugyanakkor ellenérdekelt az állammal szemben, hiszen minél többet akar kapni az államtól, annak pedig az az érdeke, hogy minél kevesebbet adjon. Ez van annak a katasztrofális kettősségnek a hátterében, amiről Tölgyessy Péter beszél: a magyarok a fejlett világhoz viszonyítva példátlanul sokat várnak el az államtól, egyszersmind példátlan mértékben megvetik az államot. Hiszen sohasem tud eleget adni, és mindig hajlamos másnak adni, nem nekem.

Advertisement

A hatalmas érdekkoalíció ma már a faction másik madisoni ismérvének is megfelel, ugyanis egyetlen szenvedély egyesíti. Ezt röviden antikommunizmusnak hívhatjuk, de valójában a tehetetlen, kiszolgáltatott államellenes düh kivetítése, miközben már rég nincs szó kommunistákról. Az uralkodó mitológia szerint a „komcsik”, akár szalonképesnek álcázott ballib változatukban is, azért ilyenek (lopnak, hazudnak, nemzetet árulnak, nem ismernek se Istent, se Zembert, lövetnek, tönkrevágják a gazdaságot), mert „a vérükben van”, és a komcsiellenes propaganda mindig megnevezi azt az éppen aktuális bűnt, ami most már végleg megbocsáthatatlan.

A választás (fideszes terminussal: szavazás) célja ebből a szemszögből az, hogy bukjon a rossz (komcsi) állam, és jöjjön helyébe a jó (nemkomcsi) állam. Szó se róla, a szocialisták már 2002-ben megérdemelték volna a bukást, és azóta többszörösen, súlyosan rászolgáltak. Azok az egyes bűnök azonban, amiket a propaganda megjelöl a megbuktatás, sőt az elsöprés indokául, a gázáremeléstől a BKV-panamákig, a 2004-es népszavazási kampánytól a 2006-os rendőri atrocitásokig, statisztikailag kimutathatóan nem csökkentették a szocialisták megmaradt népszerűségét. Nem is ez volt az értelme sulykolásuknak, hanem a szenvedély karbantartása.

Mert szenvedélymentes józan ész szerint a szocialisták és szövetségeseik fő bűne az volna, hogy a fentebb leírt többséget érintetlenül hagyták. Mivel a közszféra vállalatai – a Vidámparktól a MÁV-ig – nemhogy hoznák, de éppenséggel zabálják a pénzt, a kliensek millióinak finanszírozása csak hitelből, a magánszférára kivetett magas adókból lehetséges. (Vagy esetleg a még nem döglött, valakinek még kellő vállalatok privatizálásából, amíg van ilyen, de ez is egyszeri bevétel, és elfolyik.) Mindez pedig megbénítja a gazdaságot, és így elsorvasztja a politikai szabadságot.

Advertisement

Lehet, hogy az Orbán-kormány „ügyesebb” gazdaságpolitikát folytatott a ciklusa nagyobbik részében. De a Fidesz 2002 óta könyörtelenül és nemegyszer hisztérikusan keresztbe tett minden olyan kísérletnek, amelyik a klienstömeg létszámát és az államtól való függés mértékét csökkentette volna. És erre a népszavazástól a kétharmados törvények blokkolásáig, az alkotmánybírósági szimpatizánsok mozgósításától az önkormányzatok fanatizálásáig bőven megvoltak a közjogi eszközei. Mindezt lankadatlan agymosás kísérte, a többségi faction megerősítése meghitten ostoba véleményében. Ennyit a felelősségről.

Az államtól függő, az államot egyszerre gyűlölő és imádó többség: nemzeti csapás. És mivel ez így, együtt a madisoni köztársaságelv tökéletes tagadása, a választások előtt fel lehet tenni a kérdést: ilyen körülmények között egyáltalán mi szükség választásokra, mi szükség parlamentre? A válasz annyi, hogy az érdekkoalíció és a közös szenvedély a választási győzelemig tart.

Abban a pillanatban, amikor a Rossz Állam helyére a Jó Állam lép, és a „komcsik” le vannak győzve, megkezdődik a visszatérés a Madison által leírt alapállapothoz, az érdekek és szenvedélyek sokféleségéhez. Évről évre százezrek fedezik fel, friss diplomásoktól a friss nyugdíjasokig, hogy mi (lett volna) a valódi érdekük. Kérdés azonban, hogy ez a tempó mihez elég.

Advertisement

A Fidesz egy ideig – propagandával és kirakatperekkel, kipécézett egyének, egyik-másik kisebbségi faction feláldozásával – ébren tudja tartani a szenvedélyt, de ha nem tér át a közérdek képviseletére a mai többséggel szemben, míg izzik az indulati parázs, abba a mai magyar „gyűjtőpárt” belebukik. És vagy jobb jön helyette, ha a többség felébred az államimádat/gyűlölet álmából (ez hosszabb átmenetet feltételez). Vagy rosszabb, mert az államfüggőség most, 2010-ben szinte általános, a szenvedély viszont úgy jó, ha tüzes, és van, aki tüzesebb a Fidesz mai centrumánál.

Hölgyeim és uraim, tegyék meg tétjeiket!

Ez a cikk eredetileg 2010. február 16-án jelent meg a Hírszerzőn. Az eredeti link jelenleg nem működik, csak ez a másolat.

Advertisement