Van több is, és mindegyik igen szomorú. Nálunk a legendák is csicskák lennének, a vezetők meg gátlástalanok? Remélem, hogy nem, de a látszat azért eléggé olyan.

Itt egy sor tanulság:

Schmitt Pál olyan mohó, mint valami önző kisfiú

Volt államfőként élete végéig jár neki az elnöki fizetés, plusz ellátásokkal, személyzettel, irodával, autóval. Önmagában már az az a tény is meghökkentő és visszataszító, hogy előre nem közölte a 11-ekkel, hogy ha fel is merülne bennük, ne őt válasszák, mert neki nem kell még havi 500 ezer.

Schmitt Pál veszettül vágyik arra, hogy ne páriaként kezeljék

Csak ezzel tudom magyarázni, hogy a lebukott csaló ezt nyilatkozta:

Számomra az a legfontosabb, ha a saját sporttársaim, akikkel az elmúlt ötven évben előbb együtt versenyeztem, majd sportvezetőként együtt dolgoztam, gondolják úgy, hogy méltó vagyok a címre.

Érzelmileg teljesen érthető, hogy Schmitt örül, hogy a sporttársak őt szemelték ki, mert ezt, ha jól értem, a bukott plagizátor egyfajta erkölcsi rehabilitációnak fogja fel. De a megkönnyebbülés után ugyanúgy visszaléphetett volna. Persze nem tette. A nagypapám, azt hiszem, ezt a jelenséget nevezte kedvenc gyerekkori kifejezésemmel "moral insanity"-nek.

A kormányban és a kormányfőben sincs annyi alapvető jóízlés, hogy leszóljanak a Palinak vagy a 11-eknek, hogy oké, oké, de nem kéne annyira verni a dobot

Pedig az nem kérdés, hogy megtehetnék.

A kormányban fel sem merül kérdésként, hogy lehet-e a nemzet elé élethosszig állított példa egy lebukott csaló

A 11 legenda eszerint annak hálás, aki a bulit fizeti

Ez egyfelől szokásos emberi reakció, de én naivul azt hittem, a sportlegendák között többségben vannak a karakán, önálló véleményalkotásra és kiállásra képes, morálisan kényes, büszke emberek. Akik nem olyanok, mint a három fillérért bármikor becsicskuló többség. Hát nem ez a helyzet.

Advertisement