Most, hogy mindenki aludt egyet a hírre, és emésztett valamennyit a bánatán vagy az örömén, írok egy búcsúposztot én is. Önéletrajzi elemekben bővelkedve. Hiszen jó kis másfél év volt ez.

Amikor az Origo és jó néhány munkátlan hónap után a Cinkhez kerültem, és belaktam a helyet, azt mondtam: nagyobb ajándékot nem kaphattam volna az élettől. Igaz, meg is érdemeltem. Jobbat tényleg nem tudtam volna elképzelni sem: végre megint írhattam, rengeteget, és mindig arról, ami érdekelt. Ilyen csak a mesében van – és a Cinknél volt. Azzal a plusszal ráadásul, hogy a dolgok, amik érdekeltek bennünket, és szívesen írtunk róluk, érdekeltek benneteket is.

Advertisement

Sokáig úgy éreztem – és úgy is nézett ki –, hogy erőfeszítéseinket siker koronázza. A tartalom színesedett, az olvasottság nőtt, a beszélgetések és a viták érdekesek voltak, és mindenki majd megőrült a boldogságtól. De voltak azért terveink, olyanok is, amik túlmutattak a konkrét számokon. Például kevesebb reblogot, több originális kontentet szerettünk volna, hogy jobban látsszon, kik vagyunk, mit akarunk, hogy legyen karakteres saját arcunk. Hogy világos legyen, mit jelent, hogy függetlenek vagyunk – önmagunktól és a berögződéseinktől nyilván nem, de a politikától és a gazdaságtól igen –, olyanok, akiket a saját hülyeségeinken kívül nem köt semmi, és nem követünk semmiféle vonalat. Egymásét sem, ha volna olyan.

Nos, abban nem vagyok biztos, hogy ezen a téren valóban-maradéktalanul sikeresek voltunk. Ahogy ránézek a pontokra, amiket tavaly nyáron a teendőinkről összeszedtünk, azt látom, hogy van, amiben megbuktunk. Nem lett több eredeti tartalom: se riport, se interjú, se saját kreatív projekt, semmi hasonló. Olyanból, mint a zsíros-kommunizmusos sorozat – amelyet dettó a kelleténél korábban hagytunk elhullani –, nem egy kellett volna, hanem több tucatnyi.

Ezzel együtt mégsem hagytunk benneteket olvasnivaló nélkül, a gyászreakciókból is ezt a következtetést kell levonnom. Igyekeztünk és sokat dolgoztunk. Bár volt, aki megkérdezte, hogy ezért a szarért tényleg pénzt kapunk-e, ilyen intenzitással blogolni-posztolni-írni mégis igényel egy kis munkabírást és odaadást. Magam is meglepődtem, hogy több mint háromezer cuccot raktam ki másfél év alatt, és nemcsak vicces képaláírás volt ebben, hanem betű is bőségesen.

Advertisement

És eközben létrejött egy több száz fős közösség a közelünkben, melynek tagjai a legtöbbször nemcsak velünk, hanem egymással is képesek voltak szóba állni és szót érteni, és ez a szakblogok világát leszámítva talán egyedi volt a mai online sajtóban. Ígértem erről a kommenteléses témáról egy hosszúposztot nemrég, amit már nem fogok megírni. A lényege olyasmi lett volna, hogy mekkora hülyeség, hogy napjainkban sokkal kevesebbet beszélgetnek egymással az emberek. Ráadásul úgy lehetett ezt a Cinken sokáig, hogy azok sem tépték ki egymás szívét és azok sem küldték el a másikat a halál faszára, akik nagyon nem gondolták ugyanazt. Hogy ezt meg lehet-e, meg kell-e őrizni hosszú távon és mindenáron, a jelenlegi vérzivataros hangulatban is, ezen merengtem volna. Meg azon még, hogy milyen durva, hogy netes karakterek, nicknevek, akikről fogalmunk sincs, kicsodák a valóságban, milyen erős identitást tudnak teremteni maguknak a jelenlétükkel, és ezért hogy meg lehet kedvelni őket. Eljutva a barátságig és akár a gyászig is – mint arra konkrét-szomorú példa is volt télen.

Nem tudom, hogy pont ennyi volt-e a Cinkben. Lehet, hogy kijött volna még belőlünk egy nagy őszi lendületvétel, de az is, hogy nem. És az is, hogy jobb ez így. A betűk ugyan nem fogynak el, de hogy arra a nagy megújulásra, amire mindenképpen szükségünk volt most, jutott volna-e belőlük elegendő, azt már nem tudjuk meg.

Bár ez a szöveg még a szokottnál is melankolikusabbnak tűnik most nekem, de mégis azt mondom, hülyeség búslakodni, nyafogni, mérgeskedni. Mi sem haragszunk senkire. Az élet nem áll meg, majd kiforogja magát, aminek ki kell.

Sokan kérdeztétek, privátban és kommentben is, hogy mi lesz velünk és mi lesz velem. Ezt én most még nem tudom. Ha megtudom, majd elmesélem. És hát egyébként is fogok posztolni ide még, például a ma esti magyar–románról is talán, ha már egyszer kint leszek. Meg aztán jöhetnek könyvek, filmek, zenék, meccsek is, amikről eszembe juthat valami.

De addig is összeszedtem nektek néhány kedvenc saját szövegemet.

Politikáról is szívesen írtam egészen a legutóbbi időkig – mert a politika érdekes, minden ellenkező híresztelés dacára –, de vagy én romlottam el tavasz óta, vagy a hangulat, úgyhogy ilyeneket inkább nem is válogattam. Vagyis csak ezt az egyet vettem elő:

Azt remélem, az ukrán válsággal kapcsolatban egyszer-kétszer sikerült olyat mondanom, amilyet mások, akik máshonnan tájékozódnak, mint én, nem szoktak. Ez volt az első:

Ez meg az utolsó:

Ha már a cirilleknél tartunk. A popzene nyilván Inkeié volt elsősorban, nagyon helyesen, ám ezt az alábbit mondjuk sehogy sem írhatta volna meg ő. Ez egyébként rekordposzt. Ez volt az, ami a belefektetett energiához, lélekhez és betűhöz képest a legkevesebb olvasót hozta:

További kedvenc 49 íróm kilétére soha nem fog fény derülni, de ez az egy legalább megvan:

Filmrendezőkből eggyel jobban állunk – bár belőlük nem ígértem sorozatot –, ő az egyik:

Ő meg a másik:

Nemcsak kultúrával él az ember, sporttal is. Főként jégkoronggal:

Néha jöhet kis futball is, ha van értelme. Ez volt egyébként a kedvenc nagyinterjúm is:

És végül, amit a törzsolvasók talán a legjobban szerettek – és én is milyen szívesen írtam ezeket! –, azok ezek a kis lírai memoárok. Vagy mik.

A cájgnadrágról:

A dohányzásról:

A katonaságról:

Apám kertjéről:

Az én kis városomról:

Na és mit is kell csinálni, ha maradni már nem lehet?

Minden jót mindenkinek! Legyetek vidámak, pajtások!