Újra 1979 van, és elnéző fejcsóválás kíséretében rá lehet csodálkozni a furcsán kinéző fiatalokra.

Utoljára tényleg az Ifjúsági Magazin és a Magyar Ifjúság hetvenes-nyolcvanas évekbeli számaiban olvastam hasonló hangvételű cikkeket, mint amit most Pál Dániel Levente írt a leendő Magyar Idők – most még Napi Gazdaság – nevű újságba.

Advertisement

Akkoriban csak a fenti magazinokat szánták a fiataloknak, és ezekben jelenhetett meg néha egy-egy kitekintés arról, hogy már megint mit találtak ki a halódó Nyugaton: kékre festett hajú vagy irokézfrizurás fiatalok, te jó ég! Csak úgy röpködtek a hevenyészett jellemzések és a fura szubkultúrák a punkoktól kezdve a teddy boyokon át a rockabilly babykig (általában így, dőlt betűkkel), és ezeket a cikkeket olvasva az egyszeri magyar fiatal azt hihette, hogy Londontól Münchenig tényleg mindenki megbolondult.

Akik pedig nem olvasák a fiataloknak szóló magazinokat, azokat időről időre ötven-hatvan éves újságírók (például Bajor Nagy Ernő) igazították el, akik dörgedelmes hangvételű cikkekben akadtak ki azon, hogy már megint hová fajult a fiatalság.

A mostani cikk eleve nagyot vállal, hiszen az elmúlt másfél évtized városi divatirányzatait venné sorra, aminek annyi értelme van, mint három bekezdésben megfejteni az elmúlt 15 év popzenei stílusait. A szerző becsületére legyen mondva, nem hátrál meg, és megpróbál rendet vágni a hipszterdzsungelben, ehhez pedig a Paste Magazin 2009-es tablóját hívja segítségül (csupa jól hangzó, de pár amerikai divatbloggeren kívül élő ember által sosem használt stílusnévvel), az egész katyvaszt Brooklynból áthelyezi a Kazinczy utcába, és meg is vagyunk.

Advertisement

A figyelmes olvasó észreveheti a sorok közül kitüremkedő rosszallást is (“a férfinem – vagy ami maradt belőle”), a szerző pedig innentől kezdve freestyle-ban folytatja a cikket, amelyben előkerül még Tom DiCillo 2009-es Doors-filmje, a paleolit táplálkozás, az Instagram és az is, hogy régen minden jobb volt.

Igaz, a nyitó bekezdést semmi sem tudja überelni:

Voltak jó tizenöt éve, az ezredforduló környékén az érzelmes, szuicid hajlammal felpiercingezett emósok. A vonatkozó szakirodalom nagy része protohipszterként említi őket, ám ezen ne akadjunk fenn, tartsunk inkább egy perc néma megemlékezést a német Tokio Hotel vagy az amerikai Jimmy Eat World bandák zenéjének virtuális sírkertjében.

Ez tényleg minden szempontból totális hülyeség, de annyit muszáj megjegyeznem, hogyha valaki látott egyetlen Jimmy Eat World- és Tokio Hotel-klipet is életében, az tudhatja, hogy körülbelül annyi közük van egymáshoz, mint a Black Sabbathnak a Linkin Parkhoz.

Nagyon remélem, hogy ebből sorozat lesz!

(via jehova)