Kulturálisan nyilvánvalóan magasabbrendű létforma motorosnak lenni, mint kerékpárosnak vagy autósnak. És még a gyalogosok is elbújhatnak mellettük.

Úgy mondom ezt, hogy nem vagyok motoros egyáltalán, soha nem is voltam, és több mint valószínű, hogy már nem is leszek. Igaz, egészen fiatal koromban ki-kipróbáltam néha egy-egy dongót vagy Verhovinát – ideadod egy körre?, na ne izélj már, csak a sarokig és vissza! –, de sajátom soha nem volt. Pontosabban, a 90-es évek elején apósomék áthoztak két Kárpátit, és az egyiket én adtam el egy már akkor is igen ismert és népszerű újságíró-publicistának. Úgy rémlik, tízezer forintért. Valamiért fel sem merült, hogy mondjuk meg is tarthatnám.

Na mindegy, a fő, hogy tudjátok, a nyolcvanas évek elején elképesztő kultusza volt nálunk a motorozásnak, és nemcsak az ilyen kis kétsebességes izéknek. A komoly embereknek 350-es Jawájuk vagy akár CZ-jük – Csezettájuk! – volt, és ráadásul a motokrossz is szárba szökkent a városunkban. Nálunk is rendeztek futamot minden évben, a téglagyár melletti dombon volt a pálya, és azon a vasárnapon ezrével mentek az emberek látványosságot nézni, bár a mieinknek esélyük sem volt, mindig az ungváriak vagy a kijeviek nyertek. A benzingőz itt van az orromban most is, hajszálra ugyanaz az árnyalat.

Advertisement

Az egyszer biztos, hogy azok, akik száguldoztak ott a porban meg a sárban, azok nagyon komoly emberek és rendkívül fasza srácok voltak.

Csodáltuk őket.

Akárhogy is, azóta sokat ment előre – vagy valamerre, honnan tudjam, konkrétan hova – a világ, és napjainkban már igazán mókásnak tűnik, hogy mekkora nagy dolognak számított harminc évvel ezelőtt egy sárga-hangos-sportos CZ. Ám a motorosok sokkal kevesebbet változtak, mint a motorok.

A nem motorosok gyakran csak annyit vesznek észre belőlük, hogy amikor jön a tavasz, egyszer csak előkerülnek és száguldoznak a kanyargósabb utakon, mintha ezért fizetnék őket, és vagy fejreállnak, vagy nem. Pedig ez csak felszín, ami fecseg, és a fecsegésnek sosincs sok köze az igazsághoz.

Sponsored

A másik ilyen látszat- vagy féligazság a különféle motoroscsoportok elnagyolt és torz ábrázolásával kapcsolatos, de ezzel sem akarok foglalkozni most.

Különben is, a féktelenség és a szertelenség vagy a valahova tartozás miatt legfeljebb csak irigyelhetném – vagy utálhatám, ha olyan kedvem volna politikailag vagy bárhogy – a motorosokat, de nem kellene szeretnem őket.

Advertisement

Ezen a ponton eljutottunk végre ennek a kissé fura és kanyargós posztnak a lényegi részéhez. Ami történetesen arról szól, hogy én nagyon bírom, amikor akár országúti, akár városi közlekedés közben jó fejek egymással az emberek.

Amikor rossz fejek, azt nem bírom.

Az autósok pl. gyakran rossz fejek – erről már írtam, többször is –, a kerékpárosok pláne, róluk, igaz, még nem nagyon szedtem le a keresztvizet, noha megérdemelnék. Múltkor is úgy kanyarodott elém egy majom a Szentendrei úton, pirosban, mintha nem is jönnék. Ha azt hinnétek, intett utána, hogy bocs, vagy valami, hát nagyon tévedtek. Tökkelütött barom.

Ehhez képest úgy benne is van a levegőben – sőt nemcsak ott, plakátok és hirdetmények is szólnak róla –, hogy a motorosokra oda kell figyelni, és ezzel nemcsak egyetértek, hanem gyakorlom is az odafigyelést, már azelőtt is ezt tettem, hogy lettek volna ilyen kampányok.

Advertisement

Amikor jön mögöttem a motoros mondjuk dugóban, akkor lehúzódok, hagyom elmenni, ha már egyszer elfér, és eleve mindig igyekszem visszapillantásra használni a visszapillantót, meg hasonlók.

Önös érdek is van ebben, a jófejségen keresztül. Az ugyanis a tapasztalatom, hogy a motorosok tíz esetből kilencszer megköszönik, ha egy autós jó fej volt velük. Hol kézzel, hol lábbal, hol biccentéssel, de valahogy mindig.

Advertisement

Ma is volt több ilyen eset a budai alsó rakparti sávelzárásnál.

Olyankor egy kis ideig még araszolni is jobban esik. A motoros sikere – miszerint neki nem kell araszolnia – kicsit az én sikerem is lesz, mivel ha csak egy pillanatra és csak nagyon parányi mértékben is, de hozzásegítettem a nem araszoláshoz, és vissza is kaptam valamit cserébe. Mindenki jól járt!

Advertisement

Tíz esetből kilencszer, ahogy már mondottam volt.

Reprezentatív felmérésem nincs, de hányszor köszöni meg egy gyalogos, ha a zebránál – ahol kötelező is lenne annak lenned, de ez nálunk nem magától értetődő – vagy akár még tilosban is, hogy jó fej voltál? Tízből hétszer. Hányszor köszöni meg a másik autós, hogy jó fej voltál? Tízből ötször. Hányszor köszöni meg a kerékpáros, hogy jó fej voltál? Tízből egyszer.

Ebből is látszik, hogy mekkora különbségek vannak kulturálisan az eltérő közlekedői létformák között. Meg hogy van köztük, ami egyelőre sajnos gyerekcipőben jár. Nem csoda, a nagyvárosi kerékpárosok esetében fiatal jelenségről beszélünk. Őket sem szabad bántani, előbb-utóbb felnőnek.

Advertisement

Addig is becsüljük meg azokat – ha kérhetem –, akik már most és hosszú ideje és feltétlenül megérdemlik!