Ez a kérdés ezekben a napokban többször fölmerült – kommentben is, különböző, főként a hipermarketek vasárnapi zárva tartásával összefüggő posztok alatt –, úgyhogy gyorsan elmesélem, hogy nekem például két válaszom is van. Természetesen egy rövid és egy hosszú.

A rövid

Senkinek.

A hosszabb

Senkinek – de történelmileg úgy alakult, hogy nem véglegesen szűnt meg, hanem csak majdnem, és ezt már senkinek sincs kedve bolygatni. Ha nem használ, nem is árt alapon.

Advertisement

Az úgy volt, hogy amikor a 90-es évek közepén a Miniszterelnök Úr kitalálta, hogy az újjászervezett jobboldal élére áll, akkor azt is kitalálta, hogy ennek az úgynevezett összefogásnak minél szélesebbnek kell lennie, különben nem lesz elég szavazat a kommunisták és a velük – álnok és hitszegő módon – szövetkezett liberálisok legyőzéséhez. Soha az életben.

A magyar jobboldal akkoriban érdekes szervezetekből állt. Ott volt a balfasz kormányzásba belebukott MDF, amit a belső feszültségek még azután is kínoztak, hogy a radikálisok Csurka Istvánnal az élen távoztak belőle. Továbbá ott volt a nagyon mókás tehetséggel megáldott Torgyán József által uralt Független Kisgazdapárt, valamint ott volt a rendszerváltás hajnalán idős emberek – részben visszatérő emigránsok – által újjáalakított és a parlamentben megmagyarázhatatlan okokból megkapaszkodott Kereszténydemokrata Néppárt.

Nyilvánvaló kellett legyen a Miniszterelnök Úr számára, hogy ezeket a sok tekintetben hasonló, más tekintetekben viszont szerteágazóan különböző formációkat nem lesz könnyű egy akolba terelnie, de hát egyrészt muszáj volt, másrészt időnek sem volt híján. Akkor még olyan fiatal volt, hogy azt ma már elképzelni is nehéz.

Advertisement

Ráadásul ezek a formációk maguk is megtettek mindent önnön gyengülésük érdekében.

Az MDF tovább szakadozott, amikor menet közben kiváltak belőle a liberálisabbak, és létrehozták az MDNP-t. Abba is milyen belegondolni, hogy 1996-ban még utóbbiak látszottak a jobbfelé csak lassacskán araszoló Fidesz kézenfekvő szövetségesének, de hiába: a Miniszterelnök Úr úgy döntött, a választásoknak az MDF-fel összefogva megy neki. Az MDNP hoppon maradt és eljelentéktelenedett, az MDF ezzel szemben, amelyet majd a 2002-es bukott választásokon csak a közös képviselőjelöltek magas száma tartott bent a parlamentben, utóbb vérszemet kapott, és 2006-ban önállóan is átugrotta a küszöböt. Dávid Ibolya királysága azonban pünkösdinek bizonyult, a Gyurcsány-korszak őrülete az SZDSZ-szel együtt temette maga alá.

A Független Kisgazdapárt a Horn-kormány idején egy darabig roppant izmosnak mutatta magát, ám 1998-hoz közeledve a Fidesz alá gyengült, így nem maradt más a számára, kénytelen volt összebútorozni az Orbán-párttal a két forduló között, így lett meg a győzelem és a koalíció. Aztán járulékos költségként a felszalámizódás: a ciklus végére ez a párt is szétesett, Torgyán Józsefből köztársasági elnök helyett civil lett, és még jól is járt ezzel, ugyanis egyik-másik embere rács mögé került.

Ebből is látszik, hogy ezek ketten – az MDNP-vel együtt hárman – nem pont azt akarták, amit a Miniszterelök Úr, ami bizony rossz vért szült, és nem sok jót hozott számukra.

Mit tett ezenközben a KDNP?

A KDNP már a Horn-korszak közepe táján kenyértörésre vitte a dolgot, amikor az öreg és szomorú bácsik helyett egy bizonyos Giczy Györgyöt választott elnökévé. Ez a Giczy nem igazán akart a Miniszterelnök Úr ölelő karjai közé szaladni, inkább önállóan politizált volna. Sőt: még kicsivel azelőtt az volt a konfliktus tárgya, hogy egyesek az MDF partnereként működtették volna a pártot, de Giczynek ez sem kellett. Félre ne értsetek, nem hős volt ő, hanem egy afféle zavaros fejű pasas – a jobboldal Petrasovits Annája –, de ez ebből a szempontból nem fontos. A lényeg, hogy a parlamenti kereszténydemokraták mérgesek lettek Giczyre, és mivel a hatalmat átvenni nem tudták, jött is a szakadás – ennek eredményeként megalakult a Magyar Kereszténydemokrata Szövetség (MKDSZ), amit a Fidesz magával cipelt az Országgyűlésbe.

Advertisement

A KDNP értelemszerűen dettó elbukott, ezt hosszú pereskedés követte a korábbi kizárások és egyéb belharcok nyomán, melynek eredményeként évekkel később a Semjén Zsolt-féle társaság – időközben az olyan régi nagyságok, mint Varga László vagy a csillogó intellektusú Isépy Tamás, elhunytak – visszakapta a párt nevét.

Ez is kellett ahhoz, hogy az MKDSZ elmúljon, a KDNP pedig ismét parlamenti párt legyen és az is maradjon – a jelek szerint – az idők végezetig.

1994 óta egy választás sem volt Magyarországon, amikor a KDNP – vagy az MKDSZ, vagy egyes kereszténydemokrata politikusok – önállóan meg tudták volna mászni a küszöböt.

Advertisement

A Miniszterelnök Úrnak eleinte nyilván szüksége volt rájuk. Azért, mert a Fidesz akkor még ilyen fiatalos-liberális-gyanús párt volt, és a kereszténydemokratákkal lehetett rajta öregíteni annyit, hogy a papok és a hívek jobban bízzanak bennük.

Ma már az a helyzet, hogy a Fidesz magától is elég öreges és unalmas ahhoz, hogy senki se tartsa fiatalosnak és liberálisnak – gyanúsnak másképp gyanús –, úgyhogy dobni is lehetne a kereszténydemokratákat. Vagy bedarálni a nyavalyába. De ez már nem téma.

A zászló egy, a tábor egy.

Az, hogy KDNP van, Semjén Zsolt és a többiek hosszan tartó és feltétlen hűségének a jutalma. Felismerték az idők szavát és a Miniszterelnök Úr erejét, méghozzá idejében – Dávid Ibolyával és Torgyán Józseffel ellentétben –, így van nekik frakciójuk, államtitkári és miniszteri pozíciójuk. Ez anyagi értelemben is igen hasznos dolog. Mármint számukra.

Így megy ez, ahogy mondani szokás.

Fotó: Soós Lajos/MTI