Néhány napja kering a neten a Munkácson élő Popovicsné Palojtay Márta levele, melyben érzékletesen írja le, mik mennek arrafelé mostanában. Ezt akkor én reblogolom nektek.

Popovics Béla helytörténész felesége innen költözött oda a 90-es évek közepén – nem volt gyakori az ilyesmi az elmúlt hetven évben –, és soha nem arról volt híres a szubkultúrákban, hogy sokat panaszkodott volna. Igaz, végül is ez sem drámázás, csak helyzetleírás.

Ti, akik ismertek, tudjátok, hogy már 18 éve Kárpátalján élek. Többször meséltem is már többeteknek arról, milyen itt a helyzet.

A mai napon viszont arra jutottam, hogy ha valamikor, akkor most igazán szükség van arra, hogy a segítségeteket kérjem – nem a saját családunk, hanem az egyre több kétségbeesett ember számára. Nem szeretek drámaian fogalmazni, de most tényleg kétségbeejtő a helyzet Kárpátalján.

A hírekből biztos hallottatok már az ukrajnai háborúról, lehet, hogy arról is, hogy összeomlott a hrivnya árfolyama, és teljesen elszabadultak az árak.

Az utóbbi hetekben mindenki döbbenten figyeli a folyamatokat.

Ma reggel egy euró már 36,7 hrivnyát ért. Ez azt jelenti, hogy pl. az apósom havi 1000 hrivnyás nyugdíja 27 euró, a 115 hrivnyás forintárfolyammal számolva havi 8690 forint. A minibálbér (1218 hr) most 33 euró. Tehát egy nyugdíjasnak kevesebb mint napi 1 Euróból, egy minimálbéren dolgozónak, aki adott esetben a családját is eltartja, alig több mint napi 1 euróból kellene megélni. Ezzel lejjebb mentünk az életszínvonalban, mint Banglades, Ghána vagy Zambia, ott ennél többet keresnek.

Az árak viszont nem afrikaiak, sőt naponta több alkalommal növekednek, a legtöbb helyen ki sem írják már. (Ez annak köszönhető, hogy kevés a helyi termelés, a gazdaság alapvetően import alapú.) Az alapvető élelmiszerek pedig eltűnőben vannak: napok óta hiába keresek lisztet és olajat, cukrot elég keveset láttam, nagyon drágán. Az élelmiszerhiány remélhetőleg ideiglenes, a pénzhiány biztos nem. Az IMF nyomására a kormány év végéig befagyasztotta (nem emeli) a fizetéseket és nyugdíjakat, viszont a gáz és villany árát a világpiaci árra emelik. (El nem tudom képzelni, hogy lesz, mikor ezekből a fizetésekből a legalapvetőbb élelmiszerekre se jut az elszállt árak mellett.)

Nemrég összejöttek az itteni magyarság meghatározó képviselői, és arra jutottak, hogy az 1944-es málenkij robot óta (amikor minden 18 és 50 év közötti férfit elvittek) most van a legnagyobb krízis. Egyrészt a besorozások miatt (18-60! évesig bárkit vihetnek a háborúba, és pl. a debalcevei katlanban épp a munkácsi hadosztály szorult be és harcolt, tehát a kárpátaljaiak, sokan meghaltak vagy megsebesültek), másrészt a kilátástalan gazdasági helyzet miatt.

Ennyi a lényeg, a továbbiakban a konkrét segítség lehetőségeiről van szó, ezen a linken találtok ötleteket, számlaszámokat, elérhetőségeket, ha érdekel benneteket az ilyesmi.

Én közben egyre inkább kezdem azt gondolni, hogy magyar szemmel Ukrajna lesz a 80-as évek végének Romániája, a kárpátaljai magyarok meg az akkori idők erdélyijei. A konstelláció persze nem pont olyan, egyszerre jobb is, rosszabb is: falurombolás nincs, háború ellenben van.

Advertisement

Találtam itt még egy érdekes cikket az ukrán sajtóból. A meglehetősen hisztérikus újság gyakorlatilag számon kéri a szintén munkácsi Viktor Balogán, a megye legbefolyásosabb politikus-üzletemberén – aki annyi minden volt már, hogy fel sem sorolom, miniszter is többek közt –, hogy miért engedik, hogy a kárpátaljaiak magyar útlevélhez jussanak, és miért hagyják, hogy magyar zászlókat lengessenek. Baloga nem hagyja magát: azt mondja, ezekkel nincsen semmi gond, magyarkérdés egyáltalán nincs, és többször is megismétli, hogy egyféleképpen lehet megakadályozni az útlevéljelenséget. Mégpedig úgy, hogy Ukrajna megteremti a vízummentesség feltételeit.

Korrekt. Viszont hogy mikor lesz ebből valami – hát azt egyelőre ne is kérdezzétek.

[a fotó Ukrajnában készült néhány napja, de nem Kárpátalján]